2. fejezet

  Egész éjjel csak forgolódtam, mondhatni egy szem hunyásnyit sem aludtam. Az első éjszakák mindig így zajlottak új helyen, az új ágyban. Sőt, többnyire az egész életem erről szólt. Sosem lehettem teljesen nyugodt még éjszaka sem, amikor a fene se gondolna arra, hogy megtámadhatnak, de az FRI nem volt ilyen kegyes. Ők bárhova betörnek és elhurcibálhatnak. Hallottam Caleb-től már több szép esetet. - Valamiért Caleb nagyon tájékozott volt ilyen téren, az FRI tevékenységeiről mindig tudott, de sosem árulta el, hogy honnan informálódik. A cikkek sosem jelentek meg az újságban, a televízióban, az Interneten és a rádióban sem. Bár sajtószabadságban élünk, titkon mégis hatalmas eltussolások zajlanak. A kormány, az FRI, a média mind azért dolgozik, hogy a mi kilétünket elhallgattassák az átlagos emberek elől. Így a népesség csak nagyon kis része tud rólunk. Ilyen mondjuk Caleb is, aki csak évekkel később jött rá, hogy a szüleim nem teljesen azok, akiknek mutatják magukat. Akkor is csak véletlen látta meg apát, amint könnyedén felemelt egy teljes fotelt anélkül, hogy hozzáért volna.

  Cal-t azonnal lenyűgözte a különlegesek léte, így felesküdött a szüleimnek, hogy tartani fogja a száját, senkinek nem árulja el a titkot, cserébe csak annyit kért, hogy minél többet magyarázzanak el neki az erejükről. Ennek köszönhető, hogy a családom teljes mértékben megbízott benne, annyira, hogy a lányukat, vagyis engem is átadtak neki egy köteg pénzzel, amiből a mai napig megélünk. A szüleim is tudták, hogy menekülnöm kell, én nem leszek képes munkába állni és Cal sem igazán. Sosem tudtunk egy helyen annyi ideig tartózkodni Franciaországon kívül. Ott Caleb autószerelőnek dolgozott, én meg 14 éves korom ellenére otthon henyéltem. Akkoriban veszélyes is lett volna iskolába járnom. Az erőm akkor kezdett kiteljesedni, mellesleg rendkívül lázadó tini voltam. Így utólag sajnáltam is Cal-t, amiért át kellett velem vészelnie azt az időszakot. Rendkívül nagy kárt tettem magamban és benne is, mivel akkor még az ő gondolatait is hallottam és nagyon gyorsan fel tudott idegesíteni. Most már csak akkor figyelem, amikor zsémbes hangulatában van, mert olyankor nagyon viccesen káromkodik magában.

   Átfordultam a másik oldalamra, hogy kinézhessek az ablakon. Már szürkéskék volt az ég, egyértelműen világosodott. A digitális órám az éjjeli szekrényen piros számaival 6:01-et mutatott. Ki kellett kelnem az ágyból, mert ha nem leszek kész 7-re, lehet, hogy újra fültanúja lehetek Cal szitkozódásainak, de ezúttal nem a gondolatain keresztül.

  A legrosszabb a reggelekben mindig is az ágytól való elszakadás volt. A meleg takaró, a puha matrac, ami egész éjjel kényelmetlen volt, de hirtelen így, reggelre a legcsábítóbb fekvőalkalmatossággá vált. Mégis meg kellett tennem, úgy kellett elvágnom köztünk a köteléket, mint a gyermek és az anya közti köldökzsinórt.

 Elgémberedett lábaimra helyeztem testsúlyomat és kicsoszogtam rajtuk a konyhába. Ismételten a zabpelyhes dobozhoz nyúltam; napok óta nem is vágytam igazán más ételre. Erdélyben nem igazán volt ilyen jó, cukrozott corn flakes sehol, csak magvas, mazsolás történetek, amiket nem neveznék én müzlinek.

 Elropogtattam a tejbe áztatott kis pelyheket. Ezalatt Caleb is megjelent a konyhába egy újsággal a kezében. Fekete, vastag keretes olvasószemüvege már orrnyergére volt helyezve, azzal bújta a sorokat a napi lapban.

- Jó reggelt – mormolta, miközben egy csésze felé kapott. A tegnapi fekete kávéja volt még benne, de őt ez a legkevésbé sem zavarta, belekortyolt. Fintorral az arcomon lestem mozdulatát. – Figyelj, nem muszáj ám visszaköszönnöd, de legalább ne vágj ilyen savanyú képet hozzá. Amúgy is borzalmasan festesz – nézett fel az újságjából. – Megint nem aludtál rendesen?

- Nem tudtam – feleltem egy sóhaj kíséretében. – Tudod, a szokásos felesleges aggodalom.

- Szerintem addig jó, ameddig aggódsz. Lehet régen édesapád hülyeséget mondott, de az ő állítása az volt, hogy ameddig idegességet érzett a gyomrában, tudta, hogy nincs körülötte az FRI. Lehet ez nálatok valami képesség, vagy nem tudom, mi lehet… - Leült velem szembe és kiterítette az étkezőpultra a hatalmas újságját, amely a müzlis tálamat is befedte.

- Lövésem sincs, de te is lassan kezdj el készülődni, mert már negyed van – böktem kanalammal a faliórára.

  Caleb összeszűkült szemekkel fordult meg és vetett egy pillantást az órára. – Ah, ugyan Marion, csak fel kell húznom magamra valamit és kész. Neked már sokkal több dolgod lesz, ahogy elnézem azokat a karikákat a szemed alatt. Remélem nem az a célod, hogy elrémisztd az új osztálytársaidat. Biztosan jó benyomást keltenél már az első napon – nevetett, de a legkevésbé se tartottam viccesnek.

- Elmentem zuhanyozni! – kiabáltam neki vissza a fürdőszoba felé menet, hogy tudja, oda most tilos a bemenetel.

  Kereken 7-kor ott álltam kint Caleb furgonja előtt, amit tegnapelőtt vásárolt jóformán egy roncstelepen. Természetesen ezzel csak túlozni akartam, de nem volt egy túl bíztató a használt autó vásár.

  A lényeg, hogy működjön - hogy Cal szavaival éljek. Ahogy végignéztem a platós csotrogányon, melyről erőteljesen pattogott le a piros festés, alatta láthatóan megzabálta a rozsda a vasat, kételkedni kezdtem a képességeiben. Tegnap is csak éppen elpöfékelt minket az új házig. Bár az is igaz, hogy kibírt egy belváros-külvárosi kört, ami LA méretéhez hasonlítva nagy távolságnak volt mondható.

- Mennyire van a suli? – kérdeztem bizakodva Calebet, hátha nem kell olyan sokáig életveszélyben éreznem magamat a járműben. Természetesen a nevelőm vezetőképességében megbíztam, nem ezzel volt gondom.

- Úgy egy húsz percnyire. Pattanj is be a kocsiba, lehet nagy lesz a forgalom és nem érünk oda háromnegyedre – hajtott fel a járgányba nevelőm. Bepattantam a kis Chevy Pickup anyósülésére, mellém pedig Cal ült be, a kormány mögé. Csak a negyedik pöccintésre indult, ami nem igazán tetszett nekem, még a nevelőmnek sem, de láttam az arcán, hogy nem akarja feladni, meg akarja csak azért is mutatni, hogy ez egy jó vétel volt. – Na, jó, ha hazajöttem, lehet kicsit bütykölgetem tovább – adta be a derekát rosszalló tekintetemre.

- Csak ne ronts tovább a helyzeten. Nem lenne valami kellemes, ha holnaptól kezdve egyedül kéne bejárnom gyalog az iskolába.

- Ha már ez így felmerült… - kezdett bele Cal, de már tudtam, mire akar kilyukadni, így azonnal reagáltam.

- NEM! Még egyszer mondom, nem akarok jogosítványt. Felesleges pénzkidobás – erősítettem meg magamat a vitában. Ezen a témán valamiért elég sokat lovagolt Caleb, így gyakran is került szembe a visszautasításommal, de ez valahogy cseppet sem érdekelte. Úgy gondolta egyszer majd csak megadom magam.

- De értsd meg Marion, ha engem a véletlen okán elveszítesz, és jönne az FRI érted, valahogy el kell menekülnöd innen! – állt ki az igazáért Cal.

- Majd futok, ahhoz legalább van tehetségem – rántottam meg a vállamat könnyedén. Valamiért mindig is fölényben éreztem magamat az FRI embereivel szemben, de azt nem tudtam megmagyarázni miért.

  Eddig életem során nem sokszor futottam össze velük, amikor Cal valami furcsát észlelt a környéken, akkor álltunk tovább. Az FRI sose csapott le ránk, bár már tűkön ülve várom a pillanatot. Veszélyes lehet, ezzel tisztában vagyok, de mégis találkozni akarok eggyel. Caleb szerint van köztük különleges is, ami azért érdekes, mert előbb utóbb az FRI-nak a saját munkatársait is meg kell ölniük. A szervezetnek legalábbis az a célja, hogy a Földről kiirtsák a mi fajtánkat, mert mi veszélyesek vagyunk a népre.

  Ezen a kijelentésen mindig felkacagtam. Elvégre is a különlegesek sem akartak mást, csak egy normális emberi életet, beleolvadva a társadalomba. Persze a kormány és annak szervezete, ami a mi irtásunkra lett kifejlesztve, vagyis az FRI csak a potenciát látja bennünk a Föld felett való uralkodás átvételében. Nem veszik észre, hogy itt ők vágynak a hatalomra, nem mi.

-  Min gondolkodsz? – kérdezte Cal érdeklődve. Talán furcsává vált neki a nagy némaságom és az üres tekintetem, amely az ablakon kívülre tapadt.

- Még mindig azon, hogy hogyan mersz berakni egy iskolába. Nem értelek. Megint csak bedobsz a mélyvízbe.

- Jaj, ne duzzogj már emiatt, 19 éves vagy, nem kisiskolás – rázta meg a fejét.

- Jó, de ellentétben egy normál kisiskolással én nem tudom kizárni mások gondolatát! – hangoztattam hátrányomat.

- Rion, te ezt teljesen úgy kezeled, mintha egy betegség lenne. – És végre elhangzott az igazság Cal szájából, amit tudom, hogy már olyan régóta ki akart mondani.

- Mert az is Cal. Nem normális az, hogy nem tudok uralkodni felette, hogy folyton elvesztem a kontrollt és egyszerre több száz nyüzsgő gondolatot hallok. Azt se tudom, kiére figyeljek. Bezzeg fókuszálni azt már nagyon tudok – vágtam oda magamat a háttámlának, összekulcsolt karokkal. Haragudtam magamra és Calebre is, de főként rá a beszólása miatt. Ő nem tudja milyen ez nekem.

- Majd megtanulod. Talán most, hogy ennyi ember között leszel, bele fogsz rázódni a dologba – legyintett könnyedén, mintha ez olyan egyszerű lenne. Ezzel csak jobban felhergelt.

- Nem, csak jobban össze fogok zavarodni. Eddig is hányszor próbálkoztunk már nagy tömeggel, pár emberrel, a két kezemen nem tudnám megszámolni és mégis itt vagyok még mindig, egy ember gondolatát tudom csak kirekeszteni, amire már 17 éves korom óta képes vagyok. Teljesítmény! – mondtam szem forgatva, hogy minél erőteljesebben átadjam a szarkazmust utolsó szavamba.

  Cal csendben maradt, ezt fél sikernek könyveltem el.

- Megérkeztünk – lassított le a kocsival.

- Jól van – néztem rá, majd ki a jármű ablakán. Nem volt túl sok diák az iskola környékén, de akik kint álltak a lépcsőkön, egyen pulcsit viseltek, azt a futball dzsekit, ami az iskola színeiben pompázott. Tipikus amerikai arcok, amerikai ruhákban. Az egész iskola úgy festett, mintha egy amerikai tini filmből emelték volna át. Lapos épület, egy szintes, valószínűleg tág termekkel, kellemes, zöld udvarral, vagy inkább parkkal övezve.

  Nem kifejezetten örültem ennek, mert ezek a filmek már alapjáraton egyfajta undort keltettek bennem, és úgy éreztem, most én is megélek egyet, ha beteszem oda a lábamat.

- Na, menj már! – hessegetett kifelé Caleb.

A vállamra dobtam a táskámat, egy utolsó szomorú pillantást vetettem nevelőmre, hátha meghatja őt, de nem találtam egyezést, így kinyitottam a kocsi ajtaját és kicsusszantam a furgonból.

- Majd hívj fel és eljövök érted.

Bólintottam.

- Hát akkor, nem maradt más, csak hogy elmondjam, jó napot és jó tanulást! – kívánta Cal. Egy utolsó mosolyt eresztett képére, majd beindította a motort. Megfordult és elhajtott. Még messziről is hallottam az autó hangját, mégsem tetszett, amikor végleg elhalkult.

  Most itt maradtál egyedül Rion, nem menekülhetsz. – Lenyeltem a torkomba összesűrűsödött gombócot, és megtettem az első lépést az iskola épülete felé.