1. Fejezet

   Nincs olyan ember, aki ne állítaná magáról, hogy ő igenis különleges. Nem is tudják mekkora tévedésben élnek. Mind egyformák, egytől egyig! Fogalmuk sincs milyen olyannak lenni. Azt csak azok tapasztalhatják, akik valójában tudják milyen is igazi különlegesként élni. Sok ember vágyna arra, hogy hozzánk hasonló legyen, ezért is rejtőzködünk, vetjük bele magunkat a hétköznapi életbe, még ha az szörnyű kínokkal is jár. Igen, kínokkal. Most erről fogok mesélni nektek.

   Marion Lee a becsületes nevem, félig koreai, félig manchester-i angol. 19 éves vagyok és Los Angelesben élek többé-kevésbé. Pár hónapja, hogy ide költöztem a nevelőmmel. Eddig éltünk már Párizsban, Tokyo városától nem messze, Olaszországban egy kis szigeten és Budapestet is megjártam többek között. Kedvencem talán még mindig Erdély, ahonnan előzőleg jöttünk el. Egy nyugodt kis faházban éltünk a semmi közepén egy hatalmas erdő rejtekében. Térerő se volt. Semmi. Végre úgy érezhettem, hogy magányos vagyok és kipihent. Az a sok nagyváros lefárasztott. Az állandó zaj, az emberek és legfőképpen a gondolatok. Aztán mégis el kellett menekülnünk. Nem volt más választásunk. Sajnos.

   Rengeteg holmink odaveszett, de legalább mi egyben maradtunk. Igaz, nem volt egyszerű az elmenekülés  és csak céltalanul bolyongtunk, míg végül valahogy eljutottunk a LAX-ra (Los Angeles repülőtere).

   Első két nap a város egyik parkjában aludtunk kényelmetlenül a rácsos padokon, akár a hajléktalanok. Caleb, a nevelőm lényegében nem volt hajlandó kiadni pénzt hotelre, így várt, amig felfedezte a számára megfelelő ingatlant, amit megvétele után hamar be is laktunk. Szokatlan mód iskolába íratott. Tiltakozni se volt időm, pedig ő is, és én is teljesen tisztában voltunk azzal, hogy megterhelő lesz számomra a gondolatok miatt. Kénytelen voltam elfogadni az álláspontját, miszerint tanulnom még kell, annak ellenére, hogy freak vagyok. – Egyébként Calebről annyit, hogy 42 éves, vérbeli liverpool-i angol. (Igen, nagyon komoly focidrukker). Ismerte a szüleimet, és lényegében születésem első percétől kezdve az ő kezei között nőttem fel. Nem haragszom rájuk, hogy lepasszoltak Calnak, mert ez így volt helyes. Már akkor így lett megbeszélve, amikor még csak 1 hónapos magzat voltam. Tudom, hogy ezzel csak a legjobbat akarták nekem, és igazuk is lett. Sose láttam őket, mert túl veszélyes lett volna a találkozás a szüleimmel, de Caleb tájékoztatott róla, hogy mikor 3 éves voltam, ők elhunytak. Addig bírták a bujdosást. Ha nem adtak volna oda másnak, már én sem élnék, bár jobban megfontolva a dolgot, nem haragudnék érte. – Kezdek belefáradni az örökös hajszába. Normális, emberi életért könyörgök évek óta, pedig ez elérhetetlen. Egyszer, Párizsban közel jártam hozzá, már tényleg elhittem, hogy befejeződtek a kutatások, a nagy keresgélések, végül mégis felfedezték kilétünket. 2 évet sikerült kihúznunk a városban. Ez volt a leghosszabb tartózkodási időm egy helyen.

   Kíváncsi vagyok, hogy Los Angeles milyen lehetőségeket nyújthat, azon felül, hogy nyüzsgő város, vagyis majd az őrületbe kerget az a sok normális ember. Főleg a gondolataik. Azok a kis apró-cseprő gondolatok, mik nap, mint nap átfutnak az agyukon, ha ránéznek másokra, vagyis az idegenekre. Mivel semmivel sem különbözök tőlük külsőleg, így ezek a gondolatok rám is érvényesek. Egy pillantás és máris több ezer receptor fut át az agyunkon, mely egy ítéletet hoz. Ez lehet pozitív és negatív. Nagyon ritkán mondják ki őket, így sose lehetünk biztosak abban, mit gondolnak rólunk az emberek. Én ebben különbözöm tőlük. Mindent hallok. Minden egyes kis gondolatot, legyen az ciki, pozitív vélemény, negatív, apró kis semmiségek, viccesek, szomorúak és durvák. Egy ember gondolatát se tudom kizárni, ezért egy nagy tömeg számomra hangosabb, mint bárki másnak. Ebből a nagy tömegből sok ember néz rám és mindegyik véleményét végig kell hallgatnom, ha akarom, ha nem. – Megjegyzem, még életemben nem kaptam kedves szavakat. Ha valaki ténylegesen barátságos volt velem, elég volt részéről egy rossz gondolat, és nem nyitottam többet felé. Csak sértések hosszú sorával kerültem szembe az életem folyamán és ezt meguntam. Párszor saját magam próbáltam véget vetni a dolgoknak, de Caleb nem véletlenül lett mellém állítva. Az a dolga, hogy megvédjen saját magamtól is, ha arra kerül sor. Bár első sorban az FRI-től kell teljes lényével védelmeznie. Ez azt jelenti, hogy képesnek kell lennie feláldoznia az életét értem minden áron. Senki nem lenne olyan hülye a mai világban, aki ezt vállalná úgy, hogy ő nem különleges, de Cal jó ember. Az egyetlen, akinek el tudom viselni a gondolatait. Ő a szüleimért is feláldozta volna magát, de fogadalmat tett, hogy engem véd meg, és nem őket.

Egyébként Caleb mesélt arról is, hogy a szüleim milyen képességekkel bírtak. Édesanyám 5 percre vissza tudott menni az időben, így ha valamit elszúrt, mindig ki tudta javítani. Apám nagyon érdekes, de rettentő jó tulajdonsággal rendelkezett. Képes volt lebegtetni dolgokat. Ez ritka képesség a freakseknél. A gondolatolvasás kevésbé, bár olyanról még nem hallottam, hogy nem tudják kontroll alatt tartani azt. Csak én vagyok ilyen elfuserált egyed.

   Caleb minden hétvégén, ha van szabadideje, tanít. Tanítja hogyan tartsam kordában az erőmet, bár tavaly óta semmi változást nem sikerült kicsikarni belőlem. Egyetlen embert a jelenlétemben már viszonylag ki tudok szorítani, de ha már ketten vannak, teljesen elvesztem az uralmat és begurulok. - Volt, hogy egy fogorvosi rendelőbe mentünk gyakorolni Tokyoban, amikor is 4 ember jelenlétében annyira összezavarodtam, hogy megragadtam a széket és a márványpadlónak csaptam és elszaladtam. Cal persze utánam jött és lenyugtatott. Azóta nem tartjuk az óráinkat zárt helyen, ahol kárt tehetek.

- Figyelj Marion! Tudom, hogy még mindig nem rajongsz túlságosan az iskola ötletének, de tudd, hogy holnap reggel már be kell menned. És nem fogom elfogadni, ha ellógod, vagy hazajössz az órák közepén, vagy szimplán elmész egy napot, bevágod a hisztit, hogy többet nem mész be és le van tudva az egész. Értettem? – szigorú pillantást vetett rám Caleb, miközben egy dobozból pakolta kifelé az újonnan vett étkezőkészletet.

- Oké, értettem.

- Elhoztam a tankönyveidet is. Az ágyadra tettem őket, majd bontsd ki. Az órarended is ott van rajtuk.

Ez felkeltette az érdeklődésemet, jobban, mint az az ázott zabpehely tejjel, ami felett már negyed órája görnyedtem, így otthagytam azt, és a szobámba caplattam.

   Amint a kezembe vettem A Csillagászat című vaskos, A4-es méretű könyvet, előre láttam, hogy nem lesz könnyű az iskolatáskám. Belelapoztam a frissen nyomtatott lapok közé, de csak nevetést váltott ki belőlem a leírt szöveg. Gyenge kis semmiség, nulla normális tananyag. Csuklóból megírt dolgozatok, sima kis TZ-k, még tanulnom se kell mellé. Erre jó a képességem. Viszont Caleb szerint akkor sem árt tanulnom, mert még lehetnek olyan dolgok, amiket nem tudok. Ezt az érvét nevetségesnek találtam, de mint már mondtam, elfogadtam.

- Na? – kérdezi Cal az ajtófélfámnak dőlve. – Tetszik?

- Unalmas kis dajkamesék. Ugyan már, te is tudod, hogy ennél többre vagyok képes!

- De nem önállóan, Marion!

- Ha nem tudom kizárni őket, sosem leszek önálló! - csattantam fel mérgemben.

- Csak gyártod itt a kifogásokat. Na, menj el fürdeni és aludni, holnap 7-kor ébresztő. Beviszlek reggel a suliba.

Számat húzva, némi beletörődéssel, hogy nem lesz több éjszakai fennmaradás, sokáig alvás, felkeltem az ágyból és elmentem zuhanyozni, ahogy azt a nevelőm utasította.