3. fejezet

  Kavargott a gyomrom az idegességtől, amint elhaladtam a futballos fiúk társasága mellett. Szúrós pillantásuk azt kívánta, hogy azonnal kizárjam gondolataikat, de ehhez még gyenge voltam, így akarva-akaratlanul is meghallottam őket. Suttogásszerűen visszhangoztak szavaik fülkagylómba. 

„Na, egy újabb kiscsaj érkezett hozzánk.”

„Még egy ázsiai... Biztosan ez is olyan gyökér, mint a többi.” - Ez a fránya sztereotípia az ázsiaiakról...

„De jó kis picsája van.” 

"Nem rossz, nem rossz..." - jöttek a gusztustalan, de elismerő bókok. A nem létező bajszom alatt eleresztettem egy kósza mosolyt, melyet ezen reakciók váltottak ki belőlem.

  Szórakoztatott a tudat, hogy ők nem tudják, milyen képességgel rendelkezem. Ez némelyest oldotta bennem a feszültséget, de nem eléggé.

  Rámarkoltam a kilincsre és egy határozott mozdulattal lenyomtam, de már annál határozatlanabbul löktem be a vaskos ajtót. Mondhatni életemben nem féltem ennyire tömegben, pedig mikor Tokyoban éltünk, sokkal nagyobb veszély fenyegetett az utcákon, mint itt, ebben a középiskolában. Mégis azzal a tudattal léptem át az iskola küszöbét, hogy tisztában voltam azzal, hogy egyes kamaszkorú lánynak, vagy fiúnak - de többnyire lánynak milyen ártalmas gondolatai lehetnek. Mindennél jobban utáltam a velem egyidős lányokat, mert tudtam, hogy egy rossz szót is kihallok a gondolataikból, eltörik nálam a mécses. Fájt, hogy a mai fiatalság ilyen irányba haladt, de szörnyű egyes tinédzserek fejébe látni, mert csak az irigység és a gonoszság hallatszódott vissza. Néha saját barátnőjüket képesek becsmérelni, miközben jópofit vágnak előtte egy szaftos sztori közben. 

 Ennek ellenére is át kellett lépnem a határt, mely elválasztott a szabadság és a „börtön” között, mindezt önkényesen - igaz, Caleb közreműködésével.

  Elsőként nem a tömeg tűnt fel, hanem a nyüzsgés, a zsibongás, amely szinte azonnali fejfájáshoz vezetett, pedig egy perce se voltam bent az épületben. Fülsüketítő volt, azt éreztem, hogy a füleimhez kell kapnom a kezeimmel, hogy lefogjam a hallójárataimat. Összeszorítottam fogaimat, a pilláimat, összekuporodtam. Persze ez sem segíthetett rajtam, a gondolatokat nem a kagylóimmal hallottam, a jeleket az agyam vette át és alakította hangokká. Érdekes mindaz, ahogyan működik a testem. 

  Egyszer csak elhalkult minden. Félve tekintettem fel, nem értettem mi történhetett, de úgy sejtettem semmi jó nem lehet. Szégyenkezve forgattam körbe látógömbjeimet a folyosón. Minden kitágult szempár rám szegeződött, a megfagyott és kínos levegőt harapni lehetett volna, szinte fojtogatóvá vált. Mintha két láthatatlan kar körülfonta volna torkomat és az ujjak egyre szorosabban markolták volna testrészem. 

„Ez mit csinál?” 

„Jézusom, ki ez a lány?”

„Mi volt ez a cinkes belépő? Vajon mit hallhatott?”- jöttek a suttogásszerű hangok innen-onnan, hol erősebben, hol halkabban. Szívem a megfeszült torkomban dobogott, úgy éreztem, hogy már most ki akarok menekülni innen. A kezem kétségbeesetten kutatott a kilincs után, de véletlenül se találta a hűvös fémet. 

  Ennyi volt, teljesen elvágtam magamat már mindenki előtt. Az, hogy csak így random rendeztem egy mások számára érthetetlen jelenetet, már azt eredményezhette náluk, hogy én legyek nekik a furcsa lány.

  Egy kéz erőt fejtett ki vállamra, melyet a bőrdzsekim fedett, de így is megéreztem a srác jelenlétét. Tétovázott magába, azon gondolkodott, hogy leszólítson, de erőt vett magán és végül megtette.

- Szia. Hoseok vagyok! - nyújtott kezet. Ráeresztettem tekintetem a felettem magasodó srác sugárzó arcára. Csík szemei elárulták, hogy ő is ázsiai felmenőkkel rendelkezik. Fekete pupillái és kedves mosolya azonnal elmosta a feszültséget és újra nyugalmi állapotba kerültem. Az emberek elfordultak tőlünk és visszavetődtek a saját kis életükbe. Újra hangosodott az alapzaj, de valahogy elviselhetőbbé vált. Már nem oda koncentráltam, sokkal inkább az új arcra, aki megmert szólítani ezek után is.

- Öh, szia. Én meg Marion - adtam mancsomat vékony ujjai közé. Gyengéden fonták körül kézfejemet és óvatosan rántott rajta egyet, majd el is engedte. 

- Te vagy gondolom az új lány. Tegnap szólt az osztályfőnökünk, hogy jössz hozzánk, de nem árult el rólad túl sokat. Igazából nem számítottam arra, hogy még egy ázsiai érkezik az iskolába, de nagyon örülök neki! - mosolygott.

- Igazából nem vagyok teljesen koreai, csak félig - jegyeztem meg félénken. Valamiért elhagyott teljesen a tökös énem, összetörpült és valahova elbújt bennem, egy mély és sötét zugba. Hoseok közvetlensége lepett meg ennyire, nem számítottam egy ilyen vibráló személyiségre, aki mindazok ellenére is kedvesen viselkedett velem, hogy rögtön leégettem magamat a fél iskola előtt. Ilyennel még soha nem találkoztam.

- Jaj, remélem nem vetted sértésnek, hogy leázsiaiaztalak! Én speciel büszke vagyok rá, mert ezzel legalább kitűnök a sok helyi lakos közül - csapott a mellkasára és kihúzta magát. - Na, de gyere. Lassan kezdődik a tanítás és még be is kell mutatkoznod az osztálynak - megragadta a csuklómat és maga után rántott. 

  Újra felgyülemlett egy gombóc a nyelőcsövembe, valahogy nem volt ínyemre, hogy bemutatkozzak ismeretlen, velem egykorú gyerekeknek. Legszívesebben elvetném ezt a rituálét, de kötelességem volt megtenni mindezt, én nem lehettem kivétel alóla.

  Végre felülkerekedett rajtam a félelem és újra visszanyertem vele az eredeti énemet, aki a megszeppentségtől elveszett. Saját magam fogom alakítani a jövőmet és nem engedem, hogy bárki is rávegyen olyanra, amit én nem akarok bevégeztetni. Erősen kirántottam Hoseok ujjai fogságából a karomat és megtorpantam. A fiú is erre kényszerült, érthetetlenül pillantott rám. 

„Hát ez meg...?” 

- Figyelj, Hoseok. Köszönöm a kedvességed, hogy kimentettél abból a kínos helyzetből, de innentől kezdve azt hiszem, boldogulok magamtól is. Nem olyan vagyok, amilyennek te gondolsz, sokkal inkább magamnak való típus vagyok, és nem szeretnélek megsérteni ezzel. Nem szeretnék bemutatkozni az osztálynak, nem látom értelmét. Nem azért jöttem, hogy jópofizzak mindenkivel, csak tanulni szeretnék - vagy azt sem igazán... - Ettől függetlenül veled szívesen beszélgetnék, csak kérlek, fogadd el a tényállást, miszerint én nem vagyok egy könnyű eset és türelmesnek kell lenned hozzám - tisztáztam le neki a dolgot, amely már attól a pillanattól felmerült bennem, hogy Caleb bejelentette, iskolába íratott. Igen, eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha végre megismernék valakit, aki esetleg a barátom is lehetne, és Hoseok pontosan olyan volt, akit jó alanynak láttam ehhez. Persze azért is muszáj volt elmagyaráznom neki mindezt, mert tudnia kell, hogy én nem nyitok olyan könnyedén, elvégre is a barátságkötés azzal is együtt járt, hogy egyszer el kell tőle szakadnom, ha az FRI lecsapna.

  Hoseok elvesztette azt a kezdeti lelkesedését, persze mosolya így is alig hervadt. 

- Rendben, én türelmes leszek. Szeretnélek jobban megismerni - mondta őszintén. - Bocsánat, ha kicsit rád törtem és megijesztettelek volna. Sokak szerint harsány ember vagyok, és ez ráijeszthet egy visszahúzódóbb személyre - magyarázta, bár kicsit mellélőtt azzal, hogy engem visszahúzódónak titulált. Igazából nem lepett meg, mindaz, amit eddig mutattam magamból, ezt eredményezte. 

- Én örülök annak, hogy ilyen vagy, különben lehet oda se jöttél volna hozzám - mondtam lehajtott fejjel, sétálás közben. A folyosó kezdett kiürülni, szinte már csak pár ember álldogált termeik előtt. 

- Akkor mi legyen? Szeretnéd, ha én mutatnálak be az osztálynak? Azért a nevedet tudniuk kell - tette csípőre az egyik kezét, míg a másikkal egy fehér ajtó kilincsére támaszkodott, amelyre kék matricákkal rá volt biggyesztve egy háromjegyű szám. 134. Ez jelezte a terem számát.

- Akkor legyen így, ha nem gáz - néztem hálásan a fiúra, aki pillantásomat egy kedves mosollyal jutalmazott. 

„Olyan aranyos ez a lány.” - hallottam ki gondolatából. Megilletődtem ettől. Nem számítottam arra, hogy ez fogad ebben a gimnáziumban. Minden más eszembe jutott, de az nem, hogy esetleg mégis megvalósul egy vágyálmom. Végre szerezhettem magamnak egy barátot. Persze nem mertem elbízni magamat, nem tehettem, mert még csak fél órája ismertem Hoseokot, vagy még annyi ideje se, mégis, minden egyes mondata azt sugallta, hogy ő jó és tiszta ember. 

- Akkor mehetünk? - kérdezte izgatottan. 

- Menjünk - bólintottam feszülten, és ezzel egyidejűleg Hoseok lenyomta a kilincset és egy fémes kattanással elvált a falap a keretétől. Izgultam, de a fiú jelenléte mégis nyugalmat árasztott felém. Fényes szempárjába fúrtam saját lélektükreimet, s kiolvastam a fiú elméjéből a nyugtató gondolatot. „Nem lesz semmi baj!”