4. fejezet

  Az osztályterem zsúfolásig tele volt, a sok száj csak mozgott és mozgott, hatalmas zsibongás volt a szűk helységben. Összerezzentem, őszintén megijesztett ez a sok beszéd és gondolat kavalkád, de nem tapaszthattam újra a fülemre kezeimet. Már nem tehettem meg, itt és most túl kellett lépnem a hangzavaron és meg kellett próbálnom mellőzni mindezt. Mély levegőt vettem, lehunytam a pilláimat is hozzá, így igyekeztem kizárni a külvilágot magam körül. Szokásomhoz híven most is kudarcot vallottam. Egy pillanatra már azt hittem sikerült, minden gondolat elhalkult, már csak a rendes emberi beszédet érzékeltem hallójárataimmal, de annyira erősen kellett összepontosítanom, hogy az már szinte fájt. Az éles, szúró érzés miatt feladtam, megszakítottam a procedúrát és újra visszatértek a hangok, minden kiélesedett, az elmém összeesett. Ezzel együtt én is majdnem a földre zuhantam, de még időben megkapaszkodtam Hoseok karjában, aki egészen idáig nem vett észre semmit.

- Minden rendben? - suttogta felém a fiú. Láthatóan aggódott az állapotomért.

- Igen, azt hiszem - ragadtam meg másik kezemmel meleg, lüktető homlokomat. Hasogatott a fejem, úgy, mint még soha.

- Nem Marion, te nagyon nem vagy jól! - szólalt meg már jóval hangosabban Hoseok. Ekkor többen is abbahagyták a csevegést és a tekintetek ránk szegeződtek. Nem bírtam, kirohantam a teremből az üres folyosóra. Végigszaladtam, a bejáratig meg se álltam. Lendületesen nekilöktem vállamat a nehéz ajtónak, de az nem mozdult. Bezárták.

  Kétségbeestem. Csak a nyugalomra vágytam, de a fájdalom még mindig nem maradt abba, pedig a zsongás már csillapodott.

- Marion! - kiáltotta Hoseok, aki a 134-es terem ajtófélfájából hajolt ki. Csak fél lábbal volt bent a teremben.

  Tanácstalanul fordultam a fiú alakja felé. Aggodalmas arckifejezése továbbra is eltorzította sima arcát, mégsem jött a segítségemre. Valószínűleg úgy gondolta, hogy az én döntésem mit teszek. De nem tudtam kimenni az ajtón. Most mégis hova meneküljek?

  Szemgolyóim cikáztak ide-oda, menedék után kutattak. Ekkor megpillantottam egy ajtót, Raktár felirattal. Valami azt sugallta megtaláltam a megfelelő búvóhelyet. Odarohantam és kapkodva lenyomtam a kilincset rajta. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, így elvált az ajtókerettől és kitárult előttem egy sötét, 2 m2-nél nem nagyobb, polcos helység. A belső kulcslyukban benne is volt a hozzá tartozó kulcs.

  Hoseok végignézte, ahogy bevágom magam után a raktár ajtaját; eltűntem a sötétben. Bezártam kulccsal az ajtót és elhátráltam tőle. Hátamat nekidöntöttem az egyik polcos tákolmánynak és végigcsúsztattam a mentén. A hideg padlóra ültem és összekuporodtam. Térdeimen pihentettem fájó fejem és vártam, hogy enyhüljön az érzés, de nem akart alább hagyni. Felordítottam, hogy kiadjam minden dühömet, amit éreztem Caleb iránt, amiért megint rávett a hülyeségre. Tudtam, hogy nem szabadott volna iskolába küldenie. Én megmondtam neki! Idióta fasz! Sose veszi figyelembe, hogy én freak vagyok.

  Kopogás szakította meg a dühöngésemet.

- Marion, itt az osztályfőnökünk. Szeretne veled négyszemközt beszélni, de ahhoz szüksége van arra, hogy ki gyere - jött az ajtón kívülről Hoseok hangja.

  Haboztam. Addig nem szerettem volna elhagyni a raktárt, amíg a fejfájásom abba nem marad, és amúgy se volt kedvem beszélni a tanárral. Nem érdekelt, elvégre nem mondhattam el neki, hogy miért is volt ez a kitörés, miért zárkóztam be az ajtón túlra. Engem senki nem érthet meg.

- Mondd meg neki, hogy nem szeretnék vele beszélni! Engedjenek ki az iskolából, ennyit szeretnék - kiáltottam nem túl kedvesen.

- De Marion, ne csináld már ezt, gyere ki! - hangzott el Hoseok kérlelése.

- Várjon, engedjen oda - hallottam egy idősebb, női hangot, alig hallhatóan szűrődött be az ajtó résein.

  Pár erőteljes koppanás csattant az ajtó fáján. - Jó napot Marion! Én a maga osztályfőnöke vagyok, Mrs. Yoon. Minden rendben odabent? - csengett már jóval hangosabb tónusban hangja.

- Teljesen rendben lenne minden, ha nem zaklatnának! Fáj a fejem és szeretnék hazamenni! - feleltem ellenszenvesen. Ha nem hasogatott volna ennyire kútfőm, talán kedvesebb is lettem volna vele, de így nem ment. Idegesített a hangja, a kopogása. Szerencsére a gondolatai nem zavartak, mert a falap elválasztott minket, az erőmmel pedig csak arra voltam képes, hogy az egy helységben tartózkodó emberek agyába tudjak belelátni. Talán ez miatt nem őrültem még meg. Különben már lehet, a bolondok házában dülöngélnék előre-hátra a gumiszobában. Igaz, így sem voltam messze tőle, ez a raktár meg kifejezetten hasonlít is az olyasfajta szobára. Legalábbis volt olyan szűkös, mint az.

  A tanárnő valószínűleg megdöbbenhetett szemtelenségemtől, egy bő percig nem nyitotta ki újra a száját, hogy hozzám szóljon.

- Jól van Marion, elengedünk, de ha meggyógyult és visszaszándékozik jönni az iskolába, kérem, keressen fel és jöjjön be az irodámba. Rendben? - vitte fel a hangját, kicsit fülsértővé is vált vékonyka hangja.

  Nem akartam tovább bunkózni, elvégre is tetszett az ajánlat. Persze szó sem lehetett róla, hogy én visszajöjjek többet ebbe az iskolába, de erről nem kell tudnia a nagyságos asszonynak. Elég az, ha majd magától rádöbben.

  Feltápászkodtam a kőpadlóról, amit már egészen jól felmelegítettem testem hőjével. Odacsoszogtam a fehér bebújós cipőmmel - ezt az egy színt láttam a koromsötétben - az ajtóhoz, ujjaimmal a kulcsot keresve kutattam. Elsőre a kilincsbe akadt bele mutatóujjam, onnan vándoroltam le, és ragadtam meg az apró kulcs fejét. Elfordítottam a zárban, a kattanás jelezte, hogy sikeres volt a műveletem, szabad az út előttem.

  Óvatosan tártam ki az ajtót, a kis raktárba egyre több fény áradt be, lassan a teljes testemen végigszaladt a fényáradat, szemeimet majd megvakította.

„Na, végre, kijött!” - hallottam a tanárnő gondolatát.

- Akkor kienged? - néztem rá flegmán, miután végre hozzászokott a szemem az erős fényhez.

  A nő egyébként egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amilyennek képzeltem. Hangja alapján egy vékony, csontos asszonyt képzeltem magam elé, aki már bőven az 50-et tapossa, de tévedtem, méghozzá nem is kicsit. A nő maximum 30 lehetett, derékmérete pedig ennek a számnak a négyszerese. Varangy képe volt, barnás haja magasra volt tupírozva, de össze-vissza állt. Ennél furcsább kinézetű nőt még nem igazán pipáltam, inkább egy rajzfilmbe tudnám elképzelni őt, mint egy gonosz karakter.

- Ki - feleli durván. Előkotorta fekete blézeréből a kulcscsomót, melyen ott libeghet az a fém is, amely a szabadságom kulcsát jelképezi. Megnyugodtam a látványától.

  A nő kemény léptekkel kopogott végig a folyosó kövezetén, fellépdelt azon a pár lépcsőfokon, amely a bejárat előtt terült el, majd az üvegajtóhoz érve megállt és keresni kezdte a csomón a megfelelő kulcsot.

  Ezalatt én is közelebb léptem hozzá, majd összenéztem Hoseokkal, aki nem tűnt túl boldognak.

- Ne haragudj - suttogtam erőtlenül. - Majd egyszer talán megmagyarázom, hogy mi volt ez, de nem ígérhetem, hogy ezt egyhamar megteszem.

  A fiú bólintott, beletörődött a tudatlanságába, de bátorkodva eleresztett egy apró mosolyt felém.

- Keress meg Facebookon és írj, ha hazaértél. Jung Hoseok a teljes nevem.

   Nem voltam fent azon a közösségi oldalon, Caleb nem is engedte volna, szerinte veszélyes lenne, ha felregisztrálnék ilyen helyekre, de nem akartam elárulni ezt Hoseoknak, így rábólintottam kérésére.

  Az ajtó kitárult előttem, a hűvös szellő megcsapta kipirult arcomat, de a még mindig hasogató fejemnek kifejezetten jól esett a csípős levegő.

Visszafordultam a fiúhoz és mosolyogva intettem felé. - Hát akkor, szia.

- Szia - emelte magasba kezét és intett vissza.

   Tettem egy lépést a küszöb felé, de megtorpantam és az osztályfőnökre tekintettem. - Viszontlátásra - köszöntem el tőle is.

  Biccentett, de lekókadó ajkai meg sem moccantak. Hát ennyit arról, hogy jó tanár-diák viszony fog kialakulni köztünk. Ami mondjuk nem is lényeges már, úgyse térek ide többet vissza.

  Végre kiléphettem a szabadba, anélkül, hogy bárki is meggátolt volna benne. Azonnali javulást észleltem az elmémben, sokkal tisztább lett és a hasogatás is elmúlt. Hátra se pillantottam, nem akartam többé látni ezt az épületet, csak egyenesen haza akartam menni, bár még nem tudtam hogyan. Idefelé is 20 perc volt az út autóval, hát még gyalog mennyi időt venne igénybe.

   Mégsem akartam a tömegközlekedést igénybe venni, egyedül szerettem volna maradni és csakis az én képzeteimbe akartam úszkálni, nem máséban. Így kénytelen voltam nekiveselkedni a hosszan tartó gyaloglásnak és követni az útvonalat, amelyen Caleb idáig elhozott.

   Alig értem ki az iskola utcájából, megcsörrent a telefonom. Mivel egyetlen egy ember tudta a számomat, így kizárólag csak ő hívhatott. A legkevésbé sem akartam vele trécselni; már visszhangzott a fülemben a kemény fejmosás, amit Calebtől kaphatok, amiért mégis leléptem az iskolából.

   Addig-addig zenélt a telefonom, amíg már az idegeimre ment, végül beadtam a derekamat és kiügyeskedtem a nadrágzsebemből. Felvettem.

- Ahj, mi az? Mondjad - sóhajtottam a készülékbe.

- Elment az eszed! Nem megmondtam világosan, hogy ne hagyd el azt a kibaszott iskolát? És miért kellett így beszélned a saját osztályfőnököddel? Teljesen fel volt háborodva én meg csak magyarázkodhattam! Rohadtul kellemetlen volt! - ordítozott velem.

  Nem volt türelmem végighallgatni mindazt, amit még a fejemhez vághatna, kinyomtam. Vagy lehiggad, mire hazaér a városból, vagy majd otthon folytatja ott, ahol megszakadt, de nekem most szükségem volt a csendre.

  Persze a mobilkészülék még többször is megcsörrent, de nem vettem tudomást róla, inkább lenémítottam.

  Már csak arra figyeltem, hogy a helyes úton járjak. Nem akartam eltévedni, mert anélkül is rengeteg kilométer állt előttem.

  Eleredt az eső is. Igaz, csak szemerkélt, de ez pont elég volt ahhoz, hogy átvizesedjen mindenem, mire hazaértem. Vizes testemet ledobtam a kanapéra, hosszában elterültem rajta és csak heverésztem ott, az üres és unalmas plafont bámulva, míg pilláim le-lecsukódtak. Nem tiltakoztam ellene, inkább hagytam, hogy elsodorjon magával az álom. Itt végre nyugalomra lelhettem.