5. fejezet

  „Ah, már megint csak henyél…” – ébresztett fel Caleb elvétett gondolata. Ezek szerint hazatért. Nem volt sok kedvem felnyitni a pilláimat, mert sejtettem, hogy mi vár rám. Mégis, mintha csak megérezte volna, hogy már nem alszom, a rendes, emberi hangján megszólított. – Tudom, hogy ébren vagy.

- És akkor mi van? – vágtam vissza. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat egy ásítás kíséretében. Felnyitottam szemhéjamat, arra eszméltem fel, hogy a nappali a lámpák fényébe burkolózik. Besötétedett odakint. Vajon mennyi ideig aludhattam? Igaz, már november volt, így hamarabb sötétedett a megszokottnál, mégsem tetszett a tudat, hogy átaludtam a fél napot. Maximum fél 11-re már itthon voltam. – Hány óra van? – kérdeztem kómásan.

- Már 5 óra van. Főzök vacsorát.

- Mi lesz a kaja? – érdeklődtem, a gyomrom már jócskán korgott és kívánta a meleg ételt. A sok müzli után már jól esne.

- Bolognait csinálok. Az jó? – Caleb két jókora szatyorral az oldalán belépett az amerikai konyhába és felrakta a pultra a cuccokat. Elkezdte kipakolni a vacsorához valókat.

- Megfelel. – A hasamnak már mindegy volt mit kebelez be, de a spagettinek kifejezetten örült, még hangosan is felmordult, jelezve éhségét.

  Sompolyogva odasétáltam a pulthoz és óvatosan felültem az egyik székre. Nem akartam tovább veszekedni, de meg akartam beszélni őrzőmmel ezt az egész iskola témát. Egy utolsó pillantást vetettem Calebre, beletekintettem kútfőjének zegzugaiba, hogy megbizonyosodjak róla, elég nyugodt-e a lelke ahhoz, hogy felhozzam a délelőtti vitát.

  Mivel valahol elég messze jártak a gondolatai ettől, így megköszörültem a torkomat, hogy magamra hívjam a figyelmét és lesütöttem szememet, majd belekezdtem. – Cal, beszélnünk kell az iskoláról.

- Tudom. Csak meg akartam várni, míg te felhozod a témát.

- Honnan tudtad, hogy megteszem? – lepődtem meg.

- Jaj, Marion. Ismerlek. Sosem hagynak nyugodni a vitatémák, szereted újra és újra átforgatni őket, amíg valami konkrétra jutunk. De mondjad csak, hallgatlak – mondta egész nyugodtan, ami elég furcsa volt Calebtől. Lehet, hogy öregségére egyre nyugodtabb lesz? Na jó, azért még nem öreg, 42 éves.

- Nem bírom. Nem való nekem az iskola! Tudom, hogy képes lennék elvégezni, de egyszerűen nem tudom kordában tartani az agyamat. Ma megpróbáltam, de csak egy pillanatra sikerült, aztán összeesett minden körülöttem, zúgott a fejem, csengett a fülem, így kirohantam az osztályteremből és bezárkóztam egy szűk raktárba. Ennyi tellett tőlem. Nem tudok visszamenni oda Caleb… - fakadtam ki, szinte siránkozva.

- Marion, idefigyelj! Nem véletlen írattalak be oda. Nem árulom el, hogy miért tettem, de azért azt el kell mondjam, hogy vissza kell menned. Van egy dolog, amit meg kell szerezz, egy információ, de azt csak úgy tudjuk megszerezni, ha igenis bejársz azokra a tetves órákra! – Szavát nyomatékosította azzal, hogy a kést erősen beleállította a fadeszkába, amin már sorakoztak a frissen mosott paradicsomok.

  Kíváncsivá tett, hogy mi az a dolog, amit ennyire eltitkolt előlem Cal. Ezt csak úgy tudom elérni, ha újra belenézek az eszméjébe. Lehunytam pilláimat, hogy jobban tudjak koncentrálni, de Caleb még időben észrevette, hogy mire készülök, ezért meglökte a felkaromat, hogy kizökkentsen és rám szólt: - Nehogy megmerd!

- De Cal, utálom, ha eltitkolsz valamit előlem! Mondd már el mi az! – faggatóztam annak ellenére, hogy tudtam, a nevelőm ezt utálja a legjobban.

  Meg is feszült a teste, orrlyukai kitágultak és megállt a paradicsomok felkockázásával. Szigorú tekintete még engem is megijesztett, összehúztam magamat védekezően és bocsánatot kértem tőle.

- Majd idővel megtudod – szólalt meg már sokkal higgadtabban.

  Egy időre csend állt közénk, csak a kés csattogását hallgattuk békésen. Ekkor döbbentem rá, hogy újra elvesztettem ezt a vitát. Holnap egy új nap virrad, és nekem vissza kell térnem az iskolába, egy újabb katasztrofális napot kell átvészelnem, de ezúttal még csak el sem menekülhetek. Mellesleg még mindig fennállt az, hogy az osztályfőnökömmel négyszemközt kell beszéljek, ami a legkevésbé se volt ínyemre.

- Mit tegyek, hogy ne halljam őket? – sóhajtottam. A pultra csaptam bal könyökömet és tenyerembe temettem az arcomat. Az iskolában történtek visszajátszódtak bennem és rossz érzéseket idézett fel. Nem akartam hallani újra azt a hangzavart.

  Caleb nem is válaszolt, egyszerűen félrerakott mindent, a derekára kötött fehér kötényét kioldozta és feldobta a pultra az edények mellé. Sietősen elhagyta a szobát, beszaladt a sajátjába és kapkodva kutatni kezdett valami után. Mindent ide-oda dobált, a kibontatlan dobozokat felnyitotta és széttúrta. Dobálta a dolgokat, egyre hangosabban csörömpölt a cuccaival, ami már zavarni kezdett, így lecsúsztam a székről és utána eredtem.

  Az ajtófélfának dőlve figyeltem Cal-t, amint egy teljes szekrény tartalmát kitúrta a földre és akkor megállt. Megtalálta, amit keresett.

- Mi az? – kérdeztem kicsit se leplezve kíváncsiságomat. Nyújtózkodtam, hogy jobban átlássak Cal válla fölött, de túl magas volt hozzám képest, így esélyem se volt. – Na, mondj már valamit!

  Megfordult, így elém tárult a kezében tartott tárgy, ami után annyira át kellett forgatni a teljes szobáját. Kicsit lehervadt az izgalmam, amikor megláttam a kopott fadobozt Caleb erős ujjai között. Nem ezt vártam. Valami sokkal nagyobb és érdekesebb tárgyat. Nem is értem miért…

- Cal, mi ez? – ismételtem meg magamat inkább meglepődve, mintsem kíváncsian.

- Erről teljesen meg is feledkeztem… Ne haragudj érte Marion. Utazások során mindig nagy becsben pakoltam el, de valahogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy odaadjam. Ezt a szüleid hagyták rád. Azt mondták, hogy adjam oda neked, ha már 19 leszel. Tudom, tudom, már 3 hónapja betöltötted ezt a kort és már oda kellett volna adnom, de…

- Térj a lényegre – szakítottam meg. Már csak az érdekelt, hogy mit rejt a fadoboz, semmi más.

- Gyere, menjünk ki a konyhába – és ezzel a lendülettel elsuhant mellettem az ajtófélfába. Nem volt mit tenni, követtem.

  Cal lerakta az asztalra, pontosan a fehérfényű lámpa alá a kis erezett dobozkát, és megvárta, míg elhelyezkedem a székben.

  Feltárta óvatosan a ládikát.

   Egy aranyozott, kis szemes láncú nyakék hevert a bársony borítású doboz belsejében. A medált egy csillogó, hegyi kristály képezte, durva kidolgozatlan felületével. Még látszottak benne a karcok, amit a kibányászása során szerezhetett. Átlátszó volt, néhol a karcok miatt tejfehér, de a maga durvaságában egy gyönyörű szép nyaklánc tárult elém. Szinte megbabonázott, a közelsége nagyon különös érzéseket váltott ki belőlem. Ilyet még sose éreztem, de olyan volt, mintha egy kötelék alakult volna ki köztem és a medál között. Rendkívüli melegséggel töltött el. Szinte azt súgta, hogy érjek hozzá.

  Mutatóujjamat elindítottam felé, de még mielőtt a ládába lógott volna, Caleb becsukta. Ekkor megszűnt a varázslatos érzés, visszazökkentem a valóságba.

- Ez meg mi volt? – tekintettem Calebre; meglepettségem kiült az arcomra.

- Hegyi kristály. Régen apád mesélt róla, de én sem nyithattam ki a dobozt, így nem is tudhattam róla. Ez nagyon különös… - ráncolta össze a homlokát Cal. Valamin nagyon törte az agyát, teljesen magába burkolózott. Tudni akartam min jár az agya, de már nem mertem belé tekinteni, mert őrzőm valamiért képes megérezni, hogy mikor járok én is a gondolataiba.

- Mi olyan különös? – Egyre jobban zavart, hogy ilyen titokzatos előttem nevelőm. Most már igazán beavathatna engem is a dolgaiba, elvégre rám is vonatkoznak.

- Amint már mondtam, apád régen mesélt a hegyi kristályokról és most próbálom felidézni a szavait! De nagyvonalakban megvan – magyarázta.

- Ühüm, akkor mondjad! – noszogattam.

- A lényeg, hogy ezek a kristályok hatnak a különlegesekre. Őő... Azt hiszem, befolyásolják az erejüket. Gondolom apád pont azért adta nekem, mert tudta, hogy nem lesz könnyű dolgod a jövőben. Basszus, ez a kristály akkor is jól jött volna, amikor 14 éves korodban olyan hisztis voltál – kacagott fel Cal.

- Hahaha… - nevettem szarkasztikusan és keresztbe fontam melleim alatt az alkarjaimat. – Tehát ha felhúzom a nyakláncot, lehet, hogy nem fogok hallani hangokat? – böktem a dobozra.

- Vagy legalábbis visszatartja az erődet, így nem fogsz tudni majd gondolatokat olvasni.

- Cal, ennek tuti van hátulütője – röhögtem hitetlenül. – Az nem lehet, hogy létezik egy ilyen eszköz és eddig nem használták a freak-ek.

- Nem lehetsz benne biztos, hogy nem használták, mindenesetre én úgy emlékszem, hogy apád említett róla valamit. Valami olyasmit, hogy legyengít, ha felhúzod, vagy mi… Már nem teljesen tiszta az emlékezetem, ne haragudj. Mindenesetre próbáld ki holnap. Ha nem érzed jól magadat tőle, akkor pedig vedd le – legyintett.

- Jól van – magamhoz húztam a dobozkát és felálltam. – Remélem be fog válni.

- Én is. Jó lenne, ha be tudnál járni a suliba.

- Ja. Na, hagylak főzni. Bemegyek a szobámba – tájékoztattam róla Cal-t. Ezzel arra akartam utalni, hogy hagyjon addig magamra, ameddig nincs vacsora.

   Eszembe jutott, hogy Hoseok-ról teljesen megfeledkeztem. Kicsit frusztrált az, hogy nem írtam neki vissza, bár azért annyira nem aggódhatta szét magát miattam. Lehet, hogy délutánra már a nevemet is elfeledte…

  Mégis, amikor letelepedtem az ágyamra és bekuckóztam magamat a takarók alá az volt az első, hogy felnyissam a laptopomat. Készen álltam Caleb egy újabb szabályának megtörésére. Létrehoztam a felhasználómat Facebookon. Természetesen hamis névvel, adatokkal, új e-mail címmel, valami netről szedett képpel. Tudtam, hogy Hoseok nem lesz képben akkor, ha bejelölöm ezzel a hamis profillal, így mellékeltem neki egy üzenetet is, amit rejtjeleztem. Nem akartam elvétve leírni a saját nevemet, mert még az is problémát okozhat.

  „Szia!

  Én vagyok a raktáras lány a suliból. A nevelőm nem engedi, hogy fenn legyek ilyen közösségi oldalakon, így nem használhattam a saját nevem. Minden rendben, remélem nem gond, hogy csak most írok. Holnap megyek iskolába, majd ott bővebben beszélhetünk.”

 Elküldtem. Alig ért át az üzenet, Hoseok engedélyezte az üzenetet és láttamozta is. Meglepett gyorsasága.

„Szia!

Semmi gond! Örülök, hogy minden rendben J Várom már, hogy holnap lássalak!”

  Megmosolyogtatott az üzenete. Lecsuktam a laptopot és hátradőltem a párnáim közé. Boldog voltam. Holnap végre lehet egy emberi napom, egy olyan iskolai pillanatom, amikor nem kell aggódnom a hangok miatt. És végre volt egy ismerősöm is egy közösségi oldalon! Ez már haladás Marion, lehetséges, hogy egyszer egy normális emberi életet élhess?