5. fejezet

  „Ah, már megint csak henyél…” – ébresztett fel Caleb elvétett gondolata. Ezek szerint hazatért. Nem volt sok kedvem felnyitni a pilláimat, mert sejtettem, hogy mi vár rám. Mégis, mintha csak megérezte volna, hogy már nem alszom, a rendes, emberi hangján megszólított. – Tudom, hogy ébren vagy.

- És akkor mi van? – vágtam vissza. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat egy ásítás kíséretében. Felnyitottam szemhéjamat, arra eszméltem fel, hogy a nappali a lámpák fényébe burkolózik. Besötétedett odakint. Vajon mennyi ideig aludhattam? Igaz, már november volt, így hamarabb sötétedett a megszokottnál, mégsem tetszett a tudat, hogy átaludtam a fél napot. Maximum fél 11-re már itthon voltam. – Hány óra van? – kérdeztem kómásan.

- Már 5 óra van. Főzök vacsorát.

- Mi lesz a kaja? – érdeklődtem, a gyomrom már jócskán korgott és kívánta a meleg ételt. A sok müzli után már jól esne.

- Bolognait csinálok. Az jó? – Caleb két jókora szatyorral az oldalán belépett az amerikai konyhába és felrakta a pultra a cuccokat. Elkezdte kipakolni a vacsorához valókat.

- Megfelel. – A hasamnak már mindegy volt mit kebelez be, de a spagettinek kifejezetten örült, még hangosan is felmordult, jelezve éhségét.

  Sompolyogva odasétáltam a pulthoz és óvatosan felültem az egyik székre. Nem akartam tovább veszekedni, de meg akartam beszélni őrzőmmel ezt az egész iskola témát. Egy utolsó pillantást vetettem Calebre, beletekintettem kútfőjének zegzugaiba, hogy megbizonyosodjak róla, elég nyugodt-e a lelke ahhoz, hogy felhozzam a délelőtti vitát.

  Mivel valahol elég messze jártak a gondolatai ettől, így megköszörültem a torkomat, hogy magamra hívjam a figyelmét és lesütöttem szememet, majd belekezdtem. – Cal, beszélnünk kell az iskoláról.

- Tudom. Csak meg akartam várni, míg te felhozod a témát.

- Honnan tudtad, hogy megteszem? – lepődtem meg.

- Jaj, Marion. Ismerlek. Sosem hagynak nyugodni a vitatémák, szereted újra és újra átforgatni őket, amíg valami konkrétra jutunk. De mondjad csak, hallgatlak – mondta egész nyugodtan, ami elég furcsa volt Calebtől. Lehet, hogy öregségére egyre nyugodtabb lesz? Na jó, azért még nem öreg, 42 éves.

- Nem bírom. Nem való nekem az iskola! Tudom, hogy képes lennék elvégezni, de egyszerűen nem tudom kordában tartani az agyamat. Ma megpróbáltam, de csak egy pillanatra sikerült, aztán összeesett minden körülöttem, zúgott a fejem, csengett a fülem, így kirohantam az osztályteremből és bezárkóztam egy szűk raktárba. Ennyi tellett tőlem. Nem tudok visszamenni oda Caleb… - fakadtam ki, szinte siránkozva.

- Marion, idefigyelj! Nem véletlen írattalak be oda. Nem árulom el, hogy miért tettem, de azért azt el kell mondjam, hogy vissza kell menned. Van egy dolog, amit meg kell szerezz, egy információ, de azt csak úgy tudjuk megszerezni, ha igenis bejársz azokra a tetves órákra! – Szavát nyomatékosította azzal, hogy a kést erősen beleállította a fadeszkába, amin már sorakoztak a frissen mosott paradicsomok.

  Kíváncsivá tett, hogy mi az a dolog, amit ennyire eltitkolt előlem Cal. Ezt csak úgy tudom elérni, ha újra belenézek az eszméjébe. Lehunytam pilláimat, hogy jobban tudjak koncentrálni, de Caleb még időben észrevette, hogy mire készülök, ezért meglökte a felkaromat, hogy kizökkentsen és rám szólt: - Nehogy megmerd!

- De Cal, utálom, ha eltitkolsz valamit előlem! Mondd már el mi az! – faggatóztam annak ellenére, hogy tudtam, a nevelőm ezt utálja a legjobban.

  Meg is feszült a teste, orrlyukai kitágultak és megállt a paradicsomok felkockázásával. Szigorú tekintete még engem is megijesztett, összehúztam magamat védekezően és bocsánatot kértem tőle.

- Majd idővel megtudod – szólalt meg már sokkal higgadtabban.

  Egy időre csend állt közénk, csak a kés csattogását hallgattuk békésen. Ekkor döbbentem rá, hogy újra elvesztettem ezt a vitát. Holnap egy új nap virrad, és nekem vissza kell térnem az iskolába, egy újabb katasztrofális napot kell átvészelnem, de ezúttal még csak el sem menekülhetek. Mellesleg még mindig fennállt az, hogy az osztályfőnökömmel négyszemközt kell beszéljek, ami a legkevésbé se volt ínyemre.

- Mit tegyek, hogy ne halljam őket? – sóhajtottam. A pultra csaptam bal könyökömet és tenyerembe temettem az arcomat. Az iskolában történtek visszajátszódtak bennem és rossz érzéseket idézett fel. Nem akartam hallani újra azt a hangzavart.

  Caleb nem is válaszolt, egyszerűen félrerakott mindent, a derekára kötött fehér kötényét kioldozta és feldobta a pultra az edények mellé. Sietősen elhagyta a szobát, beszaladt a sajátjába és kapkodva kutatni kezdett valami után. Mindent ide-oda dobált, a kibontatlan dobozokat felnyitotta és széttúrta. Dobálta a dolgokat, egyre hangosabban csörömpölt a cuccaival, ami már zavarni kezdett, így lecsúsztam a székről és utána eredtem.

  Az ajtófélfának dőlve figyeltem Cal-t, amint egy teljes szekrény tartalmát kitúrta a földre és akkor megállt. Megtalálta, amit keresett.

- Mi az? – kérdeztem kicsit se leplezve kíváncsiságomat. Nyújtózkodtam, hogy jobban átlássak Cal válla fölött, de túl magas volt hozzám képest, így esélyem se volt. – Na, mondj már valamit!

  Megfordult, így elém tárult a kezében tartott tárgy, ami után annyira át kellett forgatni a teljes szobáját. Kicsit lehervadt az izgalmam, amikor megláttam a kopott fadobozt Caleb erős ujjai között. Nem ezt vártam. Valami sokkal nagyobb és érdekesebb tárgyat. Nem is értem miért…

- Cal, mi ez? – ismételtem meg magamat inkább meglepődve, mintsem kíváncsian.

- Erről teljesen meg is feledkeztem… Ne haragudj érte Marion. Utazások során mindig nagy becsben pakoltam el, de valahogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy odaadjam. Ezt a szüleid hagyták rád. Azt mondták, hogy adjam oda neked, ha már 19 leszel. Tudom, tudom, már 3 hónapja betöltötted ezt a kort és már oda kellett volna adnom, de…

- Térj a lényegre – szakítottam meg. Már csak az érdekelt, hogy mit rejt a fadoboz, semmi más.

- Gyere, menjünk ki a konyhába – és ezzel a lendülettel elsuhant mellettem az ajtófélfába. Nem volt mit tenni, követtem.

  Cal lerakta az asztalra, pontosan a fehérfényű lámpa alá a kis erezett dobozkát, és megvárta, míg elhelyezkedem a székben.

  Feltárta óvatosan a ládikát.

   Egy aranyozott, kis szemes láncú nyakék hevert a bársony borítású doboz belsejében. A medált egy csillogó, hegyi kristály képezte, durva kidolgozatlan felületével. Még látszottak benne a karcok, amit a kibányászása során szerezhetett. Átlátszó volt, néhol a karcok miatt tejfehér, de a maga durvaságában egy gyönyörű szép nyaklánc tárult elém. Szinte megbabonázott, a közelsége nagyon különös érzéseket váltott ki belőlem. Ilyet még sose éreztem, de olyan volt, mintha egy kötelék alakult volna ki köztem és a medál között. Rendkívüli melegséggel töltött el. Szinte azt súgta, hogy érjek hozzá.

  Mutatóujjamat elindítottam felé, de még mielőtt a ládába lógott volna, Caleb becsukta. Ekkor megszűnt a varázslatos érzés, visszazökkentem a valóságba.

- Ez meg mi volt? – tekintettem Calebre; meglepettségem kiült az arcomra.

- Hegyi kristály. Régen apád mesélt róla, de én sem nyithattam ki a dobozt, így nem is tudhattam róla. Ez nagyon különös… - ráncolta össze a homlokát Cal. Valamin nagyon törte az agyát, teljesen magába burkolózott. Tudni akartam min jár az agya, de már nem mertem belé tekinteni, mert őrzőm valamiért képes megérezni, hogy mikor járok én is a gondolataiba.

- Mi olyan különös? – Egyre jobban zavart, hogy ilyen titokzatos előttem nevelőm. Most már igazán beavathatna engem is a dolgaiba, elvégre rám is vonatkoznak.

- Amint már mondtam, apád régen mesélt a hegyi kristályokról és most próbálom felidézni a szavait! De nagyvonalakban megvan – magyarázta.

- Ühüm, akkor mondjad! – noszogattam.

- A lényeg, hogy ezek a kristályok hatnak a különlegesekre. Őő... Azt hiszem, befolyásolják az erejüket. Gondolom apád pont azért adta nekem, mert tudta, hogy nem lesz könnyű dolgod a jövőben. Basszus, ez a kristály akkor is jól jött volna, amikor 14 éves korodban olyan hisztis voltál – kacagott fel Cal.

- Hahaha… - nevettem szarkasztikusan és keresztbe fontam melleim alatt az alkarjaimat. – Tehát ha felhúzom a nyakláncot, lehet, hogy nem fogok hallani hangokat? – böktem a dobozra.

- Vagy legalábbis visszatartja az erődet, így nem fogsz tudni majd gondolatokat olvasni.

- Cal, ennek tuti van hátulütője – röhögtem hitetlenül. – Az nem lehet, hogy létezik egy ilyen eszköz és eddig nem használták a freak-ek.

- Nem lehetsz benne biztos, hogy nem használták, mindenesetre én úgy emlékszem, hogy apád említett róla valamit. Valami olyasmit, hogy legyengít, ha felhúzod, vagy mi… Már nem teljesen tiszta az emlékezetem, ne haragudj. Mindenesetre próbáld ki holnap. Ha nem érzed jól magadat tőle, akkor pedig vedd le – legyintett.

- Jól van – magamhoz húztam a dobozkát és felálltam. – Remélem be fog válni.

- Én is. Jó lenne, ha be tudnál járni a suliba.

- Ja. Na, hagylak főzni. Bemegyek a szobámba – tájékoztattam róla Cal-t. Ezzel arra akartam utalni, hogy hagyjon addig magamra, ameddig nincs vacsora.

   Eszembe jutott, hogy Hoseok-ról teljesen megfeledkeztem. Kicsit frusztrált az, hogy nem írtam neki vissza, bár azért annyira nem aggódhatta szét magát miattam. Lehet, hogy délutánra már a nevemet is elfeledte…

  Mégis, amikor letelepedtem az ágyamra és bekuckóztam magamat a takarók alá az volt az első, hogy felnyissam a laptopomat. Készen álltam Caleb egy újabb szabályának megtörésére. Létrehoztam a felhasználómat Facebookon. Természetesen hamis névvel, adatokkal, új e-mail címmel, valami netről szedett képpel. Tudtam, hogy Hoseok nem lesz képben akkor, ha bejelölöm ezzel a hamis profillal, így mellékeltem neki egy üzenetet is, amit rejtjeleztem. Nem akartam elvétve leírni a saját nevemet, mert még az is problémát okozhat.

  „Szia!

  Én vagyok a raktáras lány a suliból. A nevelőm nem engedi, hogy fenn legyek ilyen közösségi oldalakon, így nem használhattam a saját nevem. Minden rendben, remélem nem gond, hogy csak most írok. Holnap megyek iskolába, majd ott bővebben beszélhetünk.”

 Elküldtem. Alig ért át az üzenet, Hoseok engedélyezte az üzenetet és láttamozta is. Meglepett gyorsasága.

„Szia!

Semmi gond! Örülök, hogy minden rendben J Várom már, hogy holnap lássalak!”

  Megmosolyogtatott az üzenete. Lecsuktam a laptopot és hátradőltem a párnáim közé. Boldog voltam. Holnap végre lehet egy emberi napom, egy olyan iskolai pillanatom, amikor nem kell aggódnom a hangok miatt. És végre volt egy ismerősöm is egy közösségi oldalon! Ez már haladás Marion, lehetséges, hogy egyszer egy normális emberi életet élhess? 

4. fejezet

  Az osztályterem zsúfolásig tele volt, a sok száj csak mozgott és mozgott, hatalmas zsibongás volt a szűk helységben. Összerezzentem, őszintén megijesztett ez a sok beszéd és gondolat kavalkád, de nem tapaszthattam újra a fülemre kezeimet. Már nem tehettem meg, itt és most túl kellett lépnem a hangzavaron és meg kellett próbálnom mellőzni mindezt. Mély levegőt vettem, lehunytam a pilláimat is hozzá, így igyekeztem kizárni a külvilágot magam körül. Szokásomhoz híven most is kudarcot vallottam. Egy pillanatra már azt hittem sikerült, minden gondolat elhalkult, már csak a rendes emberi beszédet érzékeltem hallójárataimmal, de annyira erősen kellett összepontosítanom, hogy az már szinte fájt. Az éles, szúró érzés miatt feladtam, megszakítottam a procedúrát és újra visszatértek a hangok, minden kiélesedett, az elmém összeesett. Ezzel együtt én is majdnem a földre zuhantam, de még időben megkapaszkodtam Hoseok karjában, aki egészen idáig nem vett észre semmit.

- Minden rendben? - suttogta felém a fiú. Láthatóan aggódott az állapotomért.

- Igen, azt hiszem - ragadtam meg másik kezemmel meleg, lüktető homlokomat. Hasogatott a fejem, úgy, mint még soha.

- Nem Marion, te nagyon nem vagy jól! - szólalt meg már jóval hangosabban Hoseok. Ekkor többen is abbahagyták a csevegést és a tekintetek ránk szegeződtek. Nem bírtam, kirohantam a teremből az üres folyosóra. Végigszaladtam, a bejáratig meg se álltam. Lendületesen nekilöktem vállamat a nehéz ajtónak, de az nem mozdult. Bezárták.

  Kétségbeestem. Csak a nyugalomra vágytam, de a fájdalom még mindig nem maradt abba, pedig a zsongás már csillapodott.

- Marion! - kiáltotta Hoseok, aki a 134-es terem ajtófélfájából hajolt ki. Csak fél lábbal volt bent a teremben.

  Tanácstalanul fordultam a fiú alakja felé. Aggodalmas arckifejezése továbbra is eltorzította sima arcát, mégsem jött a segítségemre. Valószínűleg úgy gondolta, hogy az én döntésem mit teszek. De nem tudtam kimenni az ajtón. Most mégis hova meneküljek?

  Szemgolyóim cikáztak ide-oda, menedék után kutattak. Ekkor megpillantottam egy ajtót, Raktár felirattal. Valami azt sugallta megtaláltam a megfelelő búvóhelyet. Odarohantam és kapkodva lenyomtam a kilincset rajta. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, így elvált az ajtókerettől és kitárult előttem egy sötét, 2 m2-nél nem nagyobb, polcos helység. A belső kulcslyukban benne is volt a hozzá tartozó kulcs.

  Hoseok végignézte, ahogy bevágom magam után a raktár ajtaját; eltűntem a sötétben. Bezártam kulccsal az ajtót és elhátráltam tőle. Hátamat nekidöntöttem az egyik polcos tákolmánynak és végigcsúsztattam a mentén. A hideg padlóra ültem és összekuporodtam. Térdeimen pihentettem fájó fejem és vártam, hogy enyhüljön az érzés, de nem akart alább hagyni. Felordítottam, hogy kiadjam minden dühömet, amit éreztem Caleb iránt, amiért megint rávett a hülyeségre. Tudtam, hogy nem szabadott volna iskolába küldenie. Én megmondtam neki! Idióta fasz! Sose veszi figyelembe, hogy én freak vagyok.

  Kopogás szakította meg a dühöngésemet.

- Marion, itt az osztályfőnökünk. Szeretne veled négyszemközt beszélni, de ahhoz szüksége van arra, hogy ki gyere - jött az ajtón kívülről Hoseok hangja.

  Haboztam. Addig nem szerettem volna elhagyni a raktárt, amíg a fejfájásom abba nem marad, és amúgy se volt kedvem beszélni a tanárral. Nem érdekelt, elvégre nem mondhattam el neki, hogy miért is volt ez a kitörés, miért zárkóztam be az ajtón túlra. Engem senki nem érthet meg.

- Mondd meg neki, hogy nem szeretnék vele beszélni! Engedjenek ki az iskolából, ennyit szeretnék - kiáltottam nem túl kedvesen.

- De Marion, ne csináld már ezt, gyere ki! - hangzott el Hoseok kérlelése.

- Várjon, engedjen oda - hallottam egy idősebb, női hangot, alig hallhatóan szűrődött be az ajtó résein.

  Pár erőteljes koppanás csattant az ajtó fáján. - Jó napot Marion! Én a maga osztályfőnöke vagyok, Mrs. Yoon. Minden rendben odabent? - csengett már jóval hangosabb tónusban hangja.

- Teljesen rendben lenne minden, ha nem zaklatnának! Fáj a fejem és szeretnék hazamenni! - feleltem ellenszenvesen. Ha nem hasogatott volna ennyire kútfőm, talán kedvesebb is lettem volna vele, de így nem ment. Idegesített a hangja, a kopogása. Szerencsére a gondolatai nem zavartak, mert a falap elválasztott minket, az erőmmel pedig csak arra voltam képes, hogy az egy helységben tartózkodó emberek agyába tudjak belelátni. Talán ez miatt nem őrültem még meg. Különben már lehet, a bolondok házában dülöngélnék előre-hátra a gumiszobában. Igaz, így sem voltam messze tőle, ez a raktár meg kifejezetten hasonlít is az olyasfajta szobára. Legalábbis volt olyan szűkös, mint az.

  A tanárnő valószínűleg megdöbbenhetett szemtelenségemtől, egy bő percig nem nyitotta ki újra a száját, hogy hozzám szóljon.

- Jól van Marion, elengedünk, de ha meggyógyult és visszaszándékozik jönni az iskolába, kérem, keressen fel és jöjjön be az irodámba. Rendben? - vitte fel a hangját, kicsit fülsértővé is vált vékonyka hangja.

  Nem akartam tovább bunkózni, elvégre is tetszett az ajánlat. Persze szó sem lehetett róla, hogy én visszajöjjek többet ebbe az iskolába, de erről nem kell tudnia a nagyságos asszonynak. Elég az, ha majd magától rádöbben.

  Feltápászkodtam a kőpadlóról, amit már egészen jól felmelegítettem testem hőjével. Odacsoszogtam a fehér bebújós cipőmmel - ezt az egy színt láttam a koromsötétben - az ajtóhoz, ujjaimmal a kulcsot keresve kutattam. Elsőre a kilincsbe akadt bele mutatóujjam, onnan vándoroltam le, és ragadtam meg az apró kulcs fejét. Elfordítottam a zárban, a kattanás jelezte, hogy sikeres volt a műveletem, szabad az út előttem.

  Óvatosan tártam ki az ajtót, a kis raktárba egyre több fény áradt be, lassan a teljes testemen végigszaladt a fényáradat, szemeimet majd megvakította.

„Na, végre, kijött!” - hallottam a tanárnő gondolatát.

- Akkor kienged? - néztem rá flegmán, miután végre hozzászokott a szemem az erős fényhez.

  A nő egyébként egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amilyennek képzeltem. Hangja alapján egy vékony, csontos asszonyt képzeltem magam elé, aki már bőven az 50-et tapossa, de tévedtem, méghozzá nem is kicsit. A nő maximum 30 lehetett, derékmérete pedig ennek a számnak a négyszerese. Varangy képe volt, barnás haja magasra volt tupírozva, de össze-vissza állt. Ennél furcsább kinézetű nőt még nem igazán pipáltam, inkább egy rajzfilmbe tudnám elképzelni őt, mint egy gonosz karakter.

- Ki - feleli durván. Előkotorta fekete blézeréből a kulcscsomót, melyen ott libeghet az a fém is, amely a szabadságom kulcsát jelképezi. Megnyugodtam a látványától.

  A nő kemény léptekkel kopogott végig a folyosó kövezetén, fellépdelt azon a pár lépcsőfokon, amely a bejárat előtt terült el, majd az üvegajtóhoz érve megállt és keresni kezdte a csomón a megfelelő kulcsot.

  Ezalatt én is közelebb léptem hozzá, majd összenéztem Hoseokkal, aki nem tűnt túl boldognak.

- Ne haragudj - suttogtam erőtlenül. - Majd egyszer talán megmagyarázom, hogy mi volt ez, de nem ígérhetem, hogy ezt egyhamar megteszem.

  A fiú bólintott, beletörődött a tudatlanságába, de bátorkodva eleresztett egy apró mosolyt felém.

- Keress meg Facebookon és írj, ha hazaértél. Jung Hoseok a teljes nevem.

   Nem voltam fent azon a közösségi oldalon, Caleb nem is engedte volna, szerinte veszélyes lenne, ha felregisztrálnék ilyen helyekre, de nem akartam elárulni ezt Hoseoknak, így rábólintottam kérésére.

  Az ajtó kitárult előttem, a hűvös szellő megcsapta kipirult arcomat, de a még mindig hasogató fejemnek kifejezetten jól esett a csípős levegő.

Visszafordultam a fiúhoz és mosolyogva intettem felé. - Hát akkor, szia.

- Szia - emelte magasba kezét és intett vissza.

   Tettem egy lépést a küszöb felé, de megtorpantam és az osztályfőnökre tekintettem. - Viszontlátásra - köszöntem el tőle is.

  Biccentett, de lekókadó ajkai meg sem moccantak. Hát ennyit arról, hogy jó tanár-diák viszony fog kialakulni köztünk. Ami mondjuk nem is lényeges már, úgyse térek ide többet vissza.

  Végre kiléphettem a szabadba, anélkül, hogy bárki is meggátolt volna benne. Azonnali javulást észleltem az elmémben, sokkal tisztább lett és a hasogatás is elmúlt. Hátra se pillantottam, nem akartam többé látni ezt az épületet, csak egyenesen haza akartam menni, bár még nem tudtam hogyan. Idefelé is 20 perc volt az út autóval, hát még gyalog mennyi időt venne igénybe.

   Mégsem akartam a tömegközlekedést igénybe venni, egyedül szerettem volna maradni és csakis az én képzeteimbe akartam úszkálni, nem máséban. Így kénytelen voltam nekiveselkedni a hosszan tartó gyaloglásnak és követni az útvonalat, amelyen Caleb idáig elhozott.

   Alig értem ki az iskola utcájából, megcsörrent a telefonom. Mivel egyetlen egy ember tudta a számomat, így kizárólag csak ő hívhatott. A legkevésbé sem akartam vele trécselni; már visszhangzott a fülemben a kemény fejmosás, amit Calebtől kaphatok, amiért mégis leléptem az iskolából.

   Addig-addig zenélt a telefonom, amíg már az idegeimre ment, végül beadtam a derekamat és kiügyeskedtem a nadrágzsebemből. Felvettem.

- Ahj, mi az? Mondjad - sóhajtottam a készülékbe.

- Elment az eszed! Nem megmondtam világosan, hogy ne hagyd el azt a kibaszott iskolát? És miért kellett így beszélned a saját osztályfőnököddel? Teljesen fel volt háborodva én meg csak magyarázkodhattam! Rohadtul kellemetlen volt! - ordítozott velem.

  Nem volt türelmem végighallgatni mindazt, amit még a fejemhez vághatna, kinyomtam. Vagy lehiggad, mire hazaér a városból, vagy majd otthon folytatja ott, ahol megszakadt, de nekem most szükségem volt a csendre.

  Persze a mobilkészülék még többször is megcsörrent, de nem vettem tudomást róla, inkább lenémítottam.

  Már csak arra figyeltem, hogy a helyes úton járjak. Nem akartam eltévedni, mert anélkül is rengeteg kilométer állt előttem.

  Eleredt az eső is. Igaz, csak szemerkélt, de ez pont elég volt ahhoz, hogy átvizesedjen mindenem, mire hazaértem. Vizes testemet ledobtam a kanapéra, hosszában elterültem rajta és csak heverésztem ott, az üres és unalmas plafont bámulva, míg pilláim le-lecsukódtak. Nem tiltakoztam ellene, inkább hagytam, hogy elsodorjon magával az álom. Itt végre nyugalomra lelhettem.

3. fejezet

  Kavargott a gyomrom az idegességtől, amint elhaladtam a futballos fiúk társasága mellett. Szúrós pillantásuk azt kívánta, hogy azonnal kizárjam gondolataikat, de ehhez még gyenge voltam, így akarva-akaratlanul is meghallottam őket. Suttogásszerűen visszhangoztak szavaik fülkagylómba. 

„Na, egy újabb kiscsaj érkezett hozzánk.”

„Még egy ázsiai... Biztosan ez is olyan gyökér, mint a többi.” - Ez a fránya sztereotípia az ázsiaiakról...

„De jó kis picsája van.” 

"Nem rossz, nem rossz..." - jöttek a gusztustalan, de elismerő bókok. A nem létező bajszom alatt eleresztettem egy kósza mosolyt, melyet ezen reakciók váltottak ki belőlem.

  Szórakoztatott a tudat, hogy ők nem tudják, milyen képességgel rendelkezem. Ez némelyest oldotta bennem a feszültséget, de nem eléggé.

  Rámarkoltam a kilincsre és egy határozott mozdulattal lenyomtam, de már annál határozatlanabbul löktem be a vaskos ajtót. Mondhatni életemben nem féltem ennyire tömegben, pedig mikor Tokyoban éltünk, sokkal nagyobb veszély fenyegetett az utcákon, mint itt, ebben a középiskolában. Mégis azzal a tudattal léptem át az iskola küszöbét, hogy tisztában voltam azzal, hogy egyes kamaszkorú lánynak, vagy fiúnak - de többnyire lánynak milyen ártalmas gondolatai lehetnek. Mindennél jobban utáltam a velem egyidős lányokat, mert tudtam, hogy egy rossz szót is kihallok a gondolataikból, eltörik nálam a mécses. Fájt, hogy a mai fiatalság ilyen irányba haladt, de szörnyű egyes tinédzserek fejébe látni, mert csak az irigység és a gonoszság hallatszódott vissza. Néha saját barátnőjüket képesek becsmérelni, miközben jópofit vágnak előtte egy szaftos sztori közben. 

 Ennek ellenére is át kellett lépnem a határt, mely elválasztott a szabadság és a „börtön” között, mindezt önkényesen - igaz, Caleb közreműködésével.

  Elsőként nem a tömeg tűnt fel, hanem a nyüzsgés, a zsibongás, amely szinte azonnali fejfájáshoz vezetett, pedig egy perce se voltam bent az épületben. Fülsüketítő volt, azt éreztem, hogy a füleimhez kell kapnom a kezeimmel, hogy lefogjam a hallójárataimat. Összeszorítottam fogaimat, a pilláimat, összekuporodtam. Persze ez sem segíthetett rajtam, a gondolatokat nem a kagylóimmal hallottam, a jeleket az agyam vette át és alakította hangokká. Érdekes mindaz, ahogyan működik a testem. 

  Egyszer csak elhalkult minden. Félve tekintettem fel, nem értettem mi történhetett, de úgy sejtettem semmi jó nem lehet. Szégyenkezve forgattam körbe látógömbjeimet a folyosón. Minden kitágult szempár rám szegeződött, a megfagyott és kínos levegőt harapni lehetett volna, szinte fojtogatóvá vált. Mintha két láthatatlan kar körülfonta volna torkomat és az ujjak egyre szorosabban markolták volna testrészem. 

„Ez mit csinál?” 

„Jézusom, ki ez a lány?”

„Mi volt ez a cinkes belépő? Vajon mit hallhatott?”- jöttek a suttogásszerű hangok innen-onnan, hol erősebben, hol halkabban. Szívem a megfeszült torkomban dobogott, úgy éreztem, hogy már most ki akarok menekülni innen. A kezem kétségbeesetten kutatott a kilincs után, de véletlenül se találta a hűvös fémet. 

  Ennyi volt, teljesen elvágtam magamat már mindenki előtt. Az, hogy csak így random rendeztem egy mások számára érthetetlen jelenetet, már azt eredményezhette náluk, hogy én legyek nekik a furcsa lány.

  Egy kéz erőt fejtett ki vállamra, melyet a bőrdzsekim fedett, de így is megéreztem a srác jelenlétét. Tétovázott magába, azon gondolkodott, hogy leszólítson, de erőt vett magán és végül megtette.

- Szia. Hoseok vagyok! - nyújtott kezet. Ráeresztettem tekintetem a felettem magasodó srác sugárzó arcára. Csík szemei elárulták, hogy ő is ázsiai felmenőkkel rendelkezik. Fekete pupillái és kedves mosolya azonnal elmosta a feszültséget és újra nyugalmi állapotba kerültem. Az emberek elfordultak tőlünk és visszavetődtek a saját kis életükbe. Újra hangosodott az alapzaj, de valahogy elviselhetőbbé vált. Már nem oda koncentráltam, sokkal inkább az új arcra, aki megmert szólítani ezek után is.

- Öh, szia. Én meg Marion - adtam mancsomat vékony ujjai közé. Gyengéden fonták körül kézfejemet és óvatosan rántott rajta egyet, majd el is engedte. 

- Te vagy gondolom az új lány. Tegnap szólt az osztályfőnökünk, hogy jössz hozzánk, de nem árult el rólad túl sokat. Igazából nem számítottam arra, hogy még egy ázsiai érkezik az iskolába, de nagyon örülök neki! - mosolygott.

- Igazából nem vagyok teljesen koreai, csak félig - jegyeztem meg félénken. Valamiért elhagyott teljesen a tökös énem, összetörpült és valahova elbújt bennem, egy mély és sötét zugba. Hoseok közvetlensége lepett meg ennyire, nem számítottam egy ilyen vibráló személyiségre, aki mindazok ellenére is kedvesen viselkedett velem, hogy rögtön leégettem magamat a fél iskola előtt. Ilyennel még soha nem találkoztam.

- Jaj, remélem nem vetted sértésnek, hogy leázsiaiaztalak! Én speciel büszke vagyok rá, mert ezzel legalább kitűnök a sok helyi lakos közül - csapott a mellkasára és kihúzta magát. - Na, de gyere. Lassan kezdődik a tanítás és még be is kell mutatkoznod az osztálynak - megragadta a csuklómat és maga után rántott. 

  Újra felgyülemlett egy gombóc a nyelőcsövembe, valahogy nem volt ínyemre, hogy bemutatkozzak ismeretlen, velem egykorú gyerekeknek. Legszívesebben elvetném ezt a rituálét, de kötelességem volt megtenni mindezt, én nem lehettem kivétel alóla.

  Végre felülkerekedett rajtam a félelem és újra visszanyertem vele az eredeti énemet, aki a megszeppentségtől elveszett. Saját magam fogom alakítani a jövőmet és nem engedem, hogy bárki is rávegyen olyanra, amit én nem akarok bevégeztetni. Erősen kirántottam Hoseok ujjai fogságából a karomat és megtorpantam. A fiú is erre kényszerült, érthetetlenül pillantott rám. 

„Hát ez meg...?” 

- Figyelj, Hoseok. Köszönöm a kedvességed, hogy kimentettél abból a kínos helyzetből, de innentől kezdve azt hiszem, boldogulok magamtól is. Nem olyan vagyok, amilyennek te gondolsz, sokkal inkább magamnak való típus vagyok, és nem szeretnélek megsérteni ezzel. Nem szeretnék bemutatkozni az osztálynak, nem látom értelmét. Nem azért jöttem, hogy jópofizzak mindenkivel, csak tanulni szeretnék - vagy azt sem igazán... - Ettől függetlenül veled szívesen beszélgetnék, csak kérlek, fogadd el a tényállást, miszerint én nem vagyok egy könnyű eset és türelmesnek kell lenned hozzám - tisztáztam le neki a dolgot, amely már attól a pillanattól felmerült bennem, hogy Caleb bejelentette, iskolába íratott. Igen, eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha végre megismernék valakit, aki esetleg a barátom is lehetne, és Hoseok pontosan olyan volt, akit jó alanynak láttam ehhez. Persze azért is muszáj volt elmagyaráznom neki mindezt, mert tudnia kell, hogy én nem nyitok olyan könnyedén, elvégre is a barátságkötés azzal is együtt járt, hogy egyszer el kell tőle szakadnom, ha az FRI lecsapna.

  Hoseok elvesztette azt a kezdeti lelkesedését, persze mosolya így is alig hervadt. 

- Rendben, én türelmes leszek. Szeretnélek jobban megismerni - mondta őszintén. - Bocsánat, ha kicsit rád törtem és megijesztettelek volna. Sokak szerint harsány ember vagyok, és ez ráijeszthet egy visszahúzódóbb személyre - magyarázta, bár kicsit mellélőtt azzal, hogy engem visszahúzódónak titulált. Igazából nem lepett meg, mindaz, amit eddig mutattam magamból, ezt eredményezte. 

- Én örülök annak, hogy ilyen vagy, különben lehet oda se jöttél volna hozzám - mondtam lehajtott fejjel, sétálás közben. A folyosó kezdett kiürülni, szinte már csak pár ember álldogált termeik előtt. 

- Akkor mi legyen? Szeretnéd, ha én mutatnálak be az osztálynak? Azért a nevedet tudniuk kell - tette csípőre az egyik kezét, míg a másikkal egy fehér ajtó kilincsére támaszkodott, amelyre kék matricákkal rá volt biggyesztve egy háromjegyű szám. 134. Ez jelezte a terem számát.

- Akkor legyen így, ha nem gáz - néztem hálásan a fiúra, aki pillantásomat egy kedves mosollyal jutalmazott. 

„Olyan aranyos ez a lány.” - hallottam ki gondolatából. Megilletődtem ettől. Nem számítottam arra, hogy ez fogad ebben a gimnáziumban. Minden más eszembe jutott, de az nem, hogy esetleg mégis megvalósul egy vágyálmom. Végre szerezhettem magamnak egy barátot. Persze nem mertem elbízni magamat, nem tehettem, mert még csak fél órája ismertem Hoseokot, vagy még annyi ideje se, mégis, minden egyes mondata azt sugallta, hogy ő jó és tiszta ember. 

- Akkor mehetünk? - kérdezte izgatottan. 

- Menjünk - bólintottam feszülten, és ezzel egyidejűleg Hoseok lenyomta a kilincset és egy fémes kattanással elvált a falap a keretétől. Izgultam, de a fiú jelenléte mégis nyugalmat árasztott felém. Fényes szempárjába fúrtam saját lélektükreimet, s kiolvastam a fiú elméjéből a nyugtató gondolatot. „Nem lesz semmi baj!”

2. fejezet

  Egész éjjel csak forgolódtam, mondhatni egy szem hunyásnyit sem aludtam. Az első éjszakák mindig így zajlottak új helyen, az új ágyban. Sőt, többnyire az egész életem erről szólt. Sosem lehettem teljesen nyugodt még éjszaka sem, amikor a fene se gondolna arra, hogy megtámadhatnak, de az FRI nem volt ilyen kegyes. Ők bárhova betörnek és elhurcibálhatnak. Hallottam Caleb-től már több szép esetet. - Valamiért Caleb nagyon tájékozott volt ilyen téren, az FRI tevékenységeiről mindig tudott, de sosem árulta el, hogy honnan informálódik. A cikkek sosem jelentek meg az újságban, a televízióban, az Interneten és a rádióban sem. Bár sajtószabadságban élünk, titkon mégis hatalmas eltussolások zajlanak. A kormány, az FRI, a média mind azért dolgozik, hogy a mi kilétünket elhallgattassák az átlagos emberek elől. Így a népesség csak nagyon kis része tud rólunk. Ilyen mondjuk Caleb is, aki csak évekkel később jött rá, hogy a szüleim nem teljesen azok, akiknek mutatják magukat. Akkor is csak véletlen látta meg apát, amint könnyedén felemelt egy teljes fotelt anélkül, hogy hozzáért volna.

  Cal-t azonnal lenyűgözte a különlegesek léte, így felesküdött a szüleimnek, hogy tartani fogja a száját, senkinek nem árulja el a titkot, cserébe csak annyit kért, hogy minél többet magyarázzanak el neki az erejükről. Ennek köszönhető, hogy a családom teljes mértékben megbízott benne, annyira, hogy a lányukat, vagyis engem is átadtak neki egy köteg pénzzel, amiből a mai napig megélünk. A szüleim is tudták, hogy menekülnöm kell, én nem leszek képes munkába állni és Cal sem igazán. Sosem tudtunk egy helyen annyi ideig tartózkodni Franciaországon kívül. Ott Caleb autószerelőnek dolgozott, én meg 14 éves korom ellenére otthon henyéltem. Akkoriban veszélyes is lett volna iskolába járnom. Az erőm akkor kezdett kiteljesedni, mellesleg rendkívül lázadó tini voltam. Így utólag sajnáltam is Cal-t, amiért át kellett velem vészelnie azt az időszakot. Rendkívül nagy kárt tettem magamban és benne is, mivel akkor még az ő gondolatait is hallottam és nagyon gyorsan fel tudott idegesíteni. Most már csak akkor figyelem, amikor zsémbes hangulatában van, mert olyankor nagyon viccesen káromkodik magában.

   Átfordultam a másik oldalamra, hogy kinézhessek az ablakon. Már szürkéskék volt az ég, egyértelműen világosodott. A digitális órám az éjjeli szekrényen piros számaival 6:01-et mutatott. Ki kellett kelnem az ágyból, mert ha nem leszek kész 7-re, lehet, hogy újra fültanúja lehetek Cal szitkozódásainak, de ezúttal nem a gondolatain keresztül.

  A legrosszabb a reggelekben mindig is az ágytól való elszakadás volt. A meleg takaró, a puha matrac, ami egész éjjel kényelmetlen volt, de hirtelen így, reggelre a legcsábítóbb fekvőalkalmatossággá vált. Mégis meg kellett tennem, úgy kellett elvágnom köztünk a köteléket, mint a gyermek és az anya közti köldökzsinórt.

 Elgémberedett lábaimra helyeztem testsúlyomat és kicsoszogtam rajtuk a konyhába. Ismételten a zabpelyhes dobozhoz nyúltam; napok óta nem is vágytam igazán más ételre. Erdélyben nem igazán volt ilyen jó, cukrozott corn flakes sehol, csak magvas, mazsolás történetek, amiket nem neveznék én müzlinek.

 Elropogtattam a tejbe áztatott kis pelyheket. Ezalatt Caleb is megjelent a konyhába egy újsággal a kezében. Fekete, vastag keretes olvasószemüvege már orrnyergére volt helyezve, azzal bújta a sorokat a napi lapban.

- Jó reggelt – mormolta, miközben egy csésze felé kapott. A tegnapi fekete kávéja volt még benne, de őt ez a legkevésbé sem zavarta, belekortyolt. Fintorral az arcomon lestem mozdulatát. – Figyelj, nem muszáj ám visszaköszönnöd, de legalább ne vágj ilyen savanyú képet hozzá. Amúgy is borzalmasan festesz – nézett fel az újságjából. – Megint nem aludtál rendesen?

- Nem tudtam – feleltem egy sóhaj kíséretében. – Tudod, a szokásos felesleges aggodalom.

- Szerintem addig jó, ameddig aggódsz. Lehet régen édesapád hülyeséget mondott, de az ő állítása az volt, hogy ameddig idegességet érzett a gyomrában, tudta, hogy nincs körülötte az FRI. Lehet ez nálatok valami képesség, vagy nem tudom, mi lehet… - Leült velem szembe és kiterítette az étkezőpultra a hatalmas újságját, amely a müzlis tálamat is befedte.

- Lövésem sincs, de te is lassan kezdj el készülődni, mert már negyed van – böktem kanalammal a faliórára.

  Caleb összeszűkült szemekkel fordult meg és vetett egy pillantást az órára. – Ah, ugyan Marion, csak fel kell húznom magamra valamit és kész. Neked már sokkal több dolgod lesz, ahogy elnézem azokat a karikákat a szemed alatt. Remélem nem az a célod, hogy elrémisztd az új osztálytársaidat. Biztosan jó benyomást keltenél már az első napon – nevetett, de a legkevésbé se tartottam viccesnek.

- Elmentem zuhanyozni! – kiabáltam neki vissza a fürdőszoba felé menet, hogy tudja, oda most tilos a bemenetel.

  Kereken 7-kor ott álltam kint Caleb furgonja előtt, amit tegnapelőtt vásárolt jóformán egy roncstelepen. Természetesen ezzel csak túlozni akartam, de nem volt egy túl bíztató a használt autó vásár.

  A lényeg, hogy működjön - hogy Cal szavaival éljek. Ahogy végignéztem a platós csotrogányon, melyről erőteljesen pattogott le a piros festés, alatta láthatóan megzabálta a rozsda a vasat, kételkedni kezdtem a képességeiben. Tegnap is csak éppen elpöfékelt minket az új házig. Bár az is igaz, hogy kibírt egy belváros-külvárosi kört, ami LA méretéhez hasonlítva nagy távolságnak volt mondható.

- Mennyire van a suli? – kérdeztem bizakodva Calebet, hátha nem kell olyan sokáig életveszélyben éreznem magamat a járműben. Természetesen a nevelőm vezetőképességében megbíztam, nem ezzel volt gondom.

- Úgy egy húsz percnyire. Pattanj is be a kocsiba, lehet nagy lesz a forgalom és nem érünk oda háromnegyedre – hajtott fel a járgányba nevelőm. Bepattantam a kis Chevy Pickup anyósülésére, mellém pedig Cal ült be, a kormány mögé. Csak a negyedik pöccintésre indult, ami nem igazán tetszett nekem, még a nevelőmnek sem, de láttam az arcán, hogy nem akarja feladni, meg akarja csak azért is mutatni, hogy ez egy jó vétel volt. – Na, jó, ha hazajöttem, lehet kicsit bütykölgetem tovább – adta be a derekát rosszalló tekintetemre.

- Csak ne ronts tovább a helyzeten. Nem lenne valami kellemes, ha holnaptól kezdve egyedül kéne bejárnom gyalog az iskolába.

- Ha már ez így felmerült… - kezdett bele Cal, de már tudtam, mire akar kilyukadni, így azonnal reagáltam.

- NEM! Még egyszer mondom, nem akarok jogosítványt. Felesleges pénzkidobás – erősítettem meg magamat a vitában. Ezen a témán valamiért elég sokat lovagolt Caleb, így gyakran is került szembe a visszautasításommal, de ez valahogy cseppet sem érdekelte. Úgy gondolta egyszer majd csak megadom magam.

- De értsd meg Marion, ha engem a véletlen okán elveszítesz, és jönne az FRI érted, valahogy el kell menekülnöd innen! – állt ki az igazáért Cal.

- Majd futok, ahhoz legalább van tehetségem – rántottam meg a vállamat könnyedén. Valamiért mindig is fölényben éreztem magamat az FRI embereivel szemben, de azt nem tudtam megmagyarázni miért.

  Eddig életem során nem sokszor futottam össze velük, amikor Cal valami furcsát észlelt a környéken, akkor álltunk tovább. Az FRI sose csapott le ránk, bár már tűkön ülve várom a pillanatot. Veszélyes lehet, ezzel tisztában vagyok, de mégis találkozni akarok eggyel. Caleb szerint van köztük különleges is, ami azért érdekes, mert előbb utóbb az FRI-nak a saját munkatársait is meg kell ölniük. A szervezetnek legalábbis az a célja, hogy a Földről kiirtsák a mi fajtánkat, mert mi veszélyesek vagyunk a népre.

  Ezen a kijelentésen mindig felkacagtam. Elvégre is a különlegesek sem akartak mást, csak egy normális emberi életet, beleolvadva a társadalomba. Persze a kormány és annak szervezete, ami a mi irtásunkra lett kifejlesztve, vagyis az FRI csak a potenciát látja bennünk a Föld felett való uralkodás átvételében. Nem veszik észre, hogy itt ők vágynak a hatalomra, nem mi.

-  Min gondolkodsz? – kérdezte Cal érdeklődve. Talán furcsává vált neki a nagy némaságom és az üres tekintetem, amely az ablakon kívülre tapadt.

- Még mindig azon, hogy hogyan mersz berakni egy iskolába. Nem értelek. Megint csak bedobsz a mélyvízbe.

- Jaj, ne duzzogj már emiatt, 19 éves vagy, nem kisiskolás – rázta meg a fejét.

- Jó, de ellentétben egy normál kisiskolással én nem tudom kizárni mások gondolatát! – hangoztattam hátrányomat.

- Rion, te ezt teljesen úgy kezeled, mintha egy betegség lenne. – És végre elhangzott az igazság Cal szájából, amit tudom, hogy már olyan régóta ki akart mondani.

- Mert az is Cal. Nem normális az, hogy nem tudok uralkodni felette, hogy folyton elvesztem a kontrollt és egyszerre több száz nyüzsgő gondolatot hallok. Azt se tudom, kiére figyeljek. Bezzeg fókuszálni azt már nagyon tudok – vágtam oda magamat a háttámlának, összekulcsolt karokkal. Haragudtam magamra és Calebre is, de főként rá a beszólása miatt. Ő nem tudja milyen ez nekem.

- Majd megtanulod. Talán most, hogy ennyi ember között leszel, bele fogsz rázódni a dologba – legyintett könnyedén, mintha ez olyan egyszerű lenne. Ezzel csak jobban felhergelt.

- Nem, csak jobban össze fogok zavarodni. Eddig is hányszor próbálkoztunk már nagy tömeggel, pár emberrel, a két kezemen nem tudnám megszámolni és mégis itt vagyok még mindig, egy ember gondolatát tudom csak kirekeszteni, amire már 17 éves korom óta képes vagyok. Teljesítmény! – mondtam szem forgatva, hogy minél erőteljesebben átadjam a szarkazmust utolsó szavamba.

  Cal csendben maradt, ezt fél sikernek könyveltem el.

- Megérkeztünk – lassított le a kocsival.

- Jól van – néztem rá, majd ki a jármű ablakán. Nem volt túl sok diák az iskola környékén, de akik kint álltak a lépcsőkön, egyen pulcsit viseltek, azt a futball dzsekit, ami az iskola színeiben pompázott. Tipikus amerikai arcok, amerikai ruhákban. Az egész iskola úgy festett, mintha egy amerikai tini filmből emelték volna át. Lapos épület, egy szintes, valószínűleg tág termekkel, kellemes, zöld udvarral, vagy inkább parkkal övezve.

  Nem kifejezetten örültem ennek, mert ezek a filmek már alapjáraton egyfajta undort keltettek bennem, és úgy éreztem, most én is megélek egyet, ha beteszem oda a lábamat.

- Na, menj már! – hessegetett kifelé Caleb.

A vállamra dobtam a táskámat, egy utolsó szomorú pillantást vetettem nevelőmre, hátha meghatja őt, de nem találtam egyezést, így kinyitottam a kocsi ajtaját és kicsusszantam a furgonból.

- Majd hívj fel és eljövök érted.

Bólintottam.

- Hát akkor, nem maradt más, csak hogy elmondjam, jó napot és jó tanulást! – kívánta Cal. Egy utolsó mosolyt eresztett képére, majd beindította a motort. Megfordult és elhajtott. Még messziről is hallottam az autó hangját, mégsem tetszett, amikor végleg elhalkult.

  Most itt maradtál egyedül Rion, nem menekülhetsz. – Lenyeltem a torkomba összesűrűsödött gombócot, és megtettem az első lépést az iskola épülete felé. 

1. Fejezet

   Nincs olyan ember, aki ne állítaná magáról, hogy ő igenis különleges. Nem is tudják mekkora tévedésben élnek. Mind egyformák, egytől egyig! Fogalmuk sincs milyen olyannak lenni. Azt csak azok tapasztalhatják, akik valójában tudják milyen is igazi különlegesként élni. Sok ember vágyna arra, hogy hozzánk hasonló legyen, ezért is rejtőzködünk, vetjük bele magunkat a hétköznapi életbe, még ha az szörnyű kínokkal is jár. Igen, kínokkal. Most erről fogok mesélni nektek.

   Marion Lee a becsületes nevem, félig koreai, félig manchester-i angol. 19 éves vagyok és Los Angelesben élek többé-kevésbé. Pár hónapja, hogy ide költöztem a nevelőmmel. Eddig éltünk már Párizsban, Tokyo városától nem messze, Olaszországban egy kis szigeten és Budapestet is megjártam többek között. Kedvencem talán még mindig Erdély, ahonnan előzőleg jöttünk el. Egy nyugodt kis faházban éltünk a semmi közepén egy hatalmas erdő rejtekében. Térerő se volt. Semmi. Végre úgy érezhettem, hogy magányos vagyok és kipihent. Az a sok nagyváros lefárasztott. Az állandó zaj, az emberek és legfőképpen a gondolatok. Aztán mégis el kellett menekülnünk. Nem volt más választásunk. Sajnos.

   Rengeteg holmink odaveszett, de legalább mi egyben maradtunk. Igaz, nem volt egyszerű az elmenekülés  és csak céltalanul bolyongtunk, míg végül valahogy eljutottunk a LAX-ra (Los Angeles repülőtere).

   Első két nap a város egyik parkjában aludtunk kényelmetlenül a rácsos padokon, akár a hajléktalanok. Caleb, a nevelőm lényegében nem volt hajlandó kiadni pénzt hotelre, így várt, amig felfedezte a számára megfelelő ingatlant, amit megvétele után hamar be is laktunk. Szokatlan mód iskolába íratott. Tiltakozni se volt időm, pedig ő is, és én is teljesen tisztában voltunk azzal, hogy megterhelő lesz számomra a gondolatok miatt. Kénytelen voltam elfogadni az álláspontját, miszerint tanulnom még kell, annak ellenére, hogy freak vagyok. – Egyébként Calebről annyit, hogy 42 éves, vérbeli liverpool-i angol. (Igen, nagyon komoly focidrukker). Ismerte a szüleimet, és lényegében születésem első percétől kezdve az ő kezei között nőttem fel. Nem haragszom rájuk, hogy lepasszoltak Calnak, mert ez így volt helyes. Már akkor így lett megbeszélve, amikor még csak 1 hónapos magzat voltam. Tudom, hogy ezzel csak a legjobbat akarták nekem, és igazuk is lett. Sose láttam őket, mert túl veszélyes lett volna a találkozás a szüleimmel, de Caleb tájékoztatott róla, hogy mikor 3 éves voltam, ők elhunytak. Addig bírták a bujdosást. Ha nem adtak volna oda másnak, már én sem élnék, bár jobban megfontolva a dolgot, nem haragudnék érte. – Kezdek belefáradni az örökös hajszába. Normális, emberi életért könyörgök évek óta, pedig ez elérhetetlen. Egyszer, Párizsban közel jártam hozzá, már tényleg elhittem, hogy befejeződtek a kutatások, a nagy keresgélések, végül mégis felfedezték kilétünket. 2 évet sikerült kihúznunk a városban. Ez volt a leghosszabb tartózkodási időm egy helyen.

   Kíváncsi vagyok, hogy Los Angeles milyen lehetőségeket nyújthat, azon felül, hogy nyüzsgő város, vagyis majd az őrületbe kerget az a sok normális ember. Főleg a gondolataik. Azok a kis apró-cseprő gondolatok, mik nap, mint nap átfutnak az agyukon, ha ránéznek másokra, vagyis az idegenekre. Mivel semmivel sem különbözök tőlük külsőleg, így ezek a gondolatok rám is érvényesek. Egy pillantás és máris több ezer receptor fut át az agyunkon, mely egy ítéletet hoz. Ez lehet pozitív és negatív. Nagyon ritkán mondják ki őket, így sose lehetünk biztosak abban, mit gondolnak rólunk az emberek. Én ebben különbözöm tőlük. Mindent hallok. Minden egyes kis gondolatot, legyen az ciki, pozitív vélemény, negatív, apró kis semmiségek, viccesek, szomorúak és durvák. Egy ember gondolatát se tudom kizárni, ezért egy nagy tömeg számomra hangosabb, mint bárki másnak. Ebből a nagy tömegből sok ember néz rám és mindegyik véleményét végig kell hallgatnom, ha akarom, ha nem. – Megjegyzem, még életemben nem kaptam kedves szavakat. Ha valaki ténylegesen barátságos volt velem, elég volt részéről egy rossz gondolat, és nem nyitottam többet felé. Csak sértések hosszú sorával kerültem szembe az életem folyamán és ezt meguntam. Párszor saját magam próbáltam véget vetni a dolgoknak, de Caleb nem véletlenül lett mellém állítva. Az a dolga, hogy megvédjen saját magamtól is, ha arra kerül sor. Bár első sorban az FRI-től kell teljes lényével védelmeznie. Ez azt jelenti, hogy képesnek kell lennie feláldoznia az életét értem minden áron. Senki nem lenne olyan hülye a mai világban, aki ezt vállalná úgy, hogy ő nem különleges, de Cal jó ember. Az egyetlen, akinek el tudom viselni a gondolatait. Ő a szüleimért is feláldozta volna magát, de fogadalmat tett, hogy engem véd meg, és nem őket.

Egyébként Caleb mesélt arról is, hogy a szüleim milyen képességekkel bírtak. Édesanyám 5 percre vissza tudott menni az időben, így ha valamit elszúrt, mindig ki tudta javítani. Apám nagyon érdekes, de rettentő jó tulajdonsággal rendelkezett. Képes volt lebegtetni dolgokat. Ez ritka képesség a freakseknél. A gondolatolvasás kevésbé, bár olyanról még nem hallottam, hogy nem tudják kontroll alatt tartani azt. Csak én vagyok ilyen elfuserált egyed.

   Caleb minden hétvégén, ha van szabadideje, tanít. Tanítja hogyan tartsam kordában az erőmet, bár tavaly óta semmi változást nem sikerült kicsikarni belőlem. Egyetlen embert a jelenlétemben már viszonylag ki tudok szorítani, de ha már ketten vannak, teljesen elvesztem az uralmat és begurulok. - Volt, hogy egy fogorvosi rendelőbe mentünk gyakorolni Tokyoban, amikor is 4 ember jelenlétében annyira összezavarodtam, hogy megragadtam a széket és a márványpadlónak csaptam és elszaladtam. Cal persze utánam jött és lenyugtatott. Azóta nem tartjuk az óráinkat zárt helyen, ahol kárt tehetek.

- Figyelj Marion! Tudom, hogy még mindig nem rajongsz túlságosan az iskola ötletének, de tudd, hogy holnap reggel már be kell menned. És nem fogom elfogadni, ha ellógod, vagy hazajössz az órák közepén, vagy szimplán elmész egy napot, bevágod a hisztit, hogy többet nem mész be és le van tudva az egész. Értettem? – szigorú pillantást vetett rám Caleb, miközben egy dobozból pakolta kifelé az újonnan vett étkezőkészletet.

- Oké, értettem.

- Elhoztam a tankönyveidet is. Az ágyadra tettem őket, majd bontsd ki. Az órarended is ott van rajtuk.

Ez felkeltette az érdeklődésemet, jobban, mint az az ázott zabpehely tejjel, ami felett már negyed órája görnyedtem, így otthagytam azt, és a szobámba caplattam.

   Amint a kezembe vettem A Csillagászat című vaskos, A4-es méretű könyvet, előre láttam, hogy nem lesz könnyű az iskolatáskám. Belelapoztam a frissen nyomtatott lapok közé, de csak nevetést váltott ki belőlem a leírt szöveg. Gyenge kis semmiség, nulla normális tananyag. Csuklóból megírt dolgozatok, sima kis TZ-k, még tanulnom se kell mellé. Erre jó a képességem. Viszont Caleb szerint akkor sem árt tanulnom, mert még lehetnek olyan dolgok, amiket nem tudok. Ezt az érvét nevetségesnek találtam, de mint már mondtam, elfogadtam.

- Na? – kérdezi Cal az ajtófélfámnak dőlve. – Tetszik?

- Unalmas kis dajkamesék. Ugyan már, te is tudod, hogy ennél többre vagyok képes!

- De nem önállóan, Marion!

- Ha nem tudom kizárni őket, sosem leszek önálló! - csattantam fel mérgemben.

- Csak gyártod itt a kifogásokat. Na, menj el fürdeni és aludni, holnap 7-kor ébresztő. Beviszlek reggel a suliba.

Számat húzva, némi beletörődéssel, hogy nem lesz több éjszakai fennmaradás, sokáig alvás, felkeltem az ágyból és elmentem zuhanyozni, ahogy azt a nevelőm utasította.